Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 7. szám - Thomas Mann: Mindernickel Tóbiás (ford. Tóth Tibor, rajzolta Lőrincz Gyula)
dászkutya kölyökkel, amelyet azzal a kézen fekvő szándékkal mutogatott az arra jár ók nak, hogy eladja; vagy négyhónapos, apró, sárgaszőrű izmos állatka voít, szeme körül fekete karika, a füle is feketén ütött el teste többi részétől. Tóbiás is észrevette a kis állatot, vagy tíz lépésnyire tőle megállt, néhányszor vé gigsimogatta állát és elgondolkozva néze gette az árust, meg a farkát buzgón csó váló kiskutyát. Majd elindult, botja fogó ját a szájához nyomva háromszor is megke rülte a fát, amelyhez az ember támaszko dott, aztán hozzálépett és le nem véve sze mét az állatról, csendes, sürgető hangon így szólt: — Mibe kerül ez a kutya? — Tíz márka, — válaszolta az ember. Tóbiás egy pillanatig hallgatott, majd tétován megkérdezte: — Tíz márka? ; ; ■ — Igen, — mondta az ember. Tóbiás ekkor kihúzott a zsebéből egy fe kete bőrtárcát, előhalászott belőle egy öt- márkás bankjegyet, egy két- és egy há rommárkás érmét, a pénzt sietve az árus kezébe nyomta, fogta a pórázt és magával vonszolta a nydvákoló, ellenkező kis állatot. Fejét leszegte és riadt pillantásokat vetett maga köré, mivel néhány járókelő, aki ta núja volt az üzletkötésnek, hangosan ne vetett. A kiskutya ellenkezése az egész úton nem szűnt, az állat mellső lábát a föld nek feszítette, ijedt, kérdő pillantásokkal meredt új gazdájára; Tóbiás azonban szót lanul, fáradhatatlanul vonszolta tovább és szerencsésen sikerült is keresztüljutnia a városon. A szürkeúti gyerekek hallatlan ordítás ban törtek ki, amikor Tóbiás a kutyával megjelent az utcában, ő azonban karjába vette a kis állatot, védőn föléje hajolt, mit sem törődött a feléje harsanó csúfondáros kiáltásokkal, a kabátját cibáló utcagyerekek kel, csak sietett végig az utcán, fel a lép csőn a szobájába. Ott a kitartóan vinnyo gó kutyát “^letette a földre, barátságosan megsimogatta és leereszkedően kijelentette: — Nocsak, hadd már abba; ne félj tőlem, te állat, nem bán tlak ... A szekrény fiókjából elővett egy tálat, amelyen főtt hús és burgonya volt, egy részét az állat elé rakta, amely végre ab bahagyta panaszos nyüszítését és csámcsog va, farkát csóválva behabzsolta az eledelt. — Egyébként Ézsau lesz a neved, — mondta Tóbiás, — megértettél? Ézsau. Egy szerű a hangzása, könnyen megjegyezheted. — Maga elé mutatott a földre és paran csokban kiáltotta: — Ézsau! A kutya talán azt hitte, hogy még enni adnak neki és valóban odafutott, Tóbiás elé gedetten megveregette az oldalát és így szólt: — Jól van barátocskám, ezért dicséretet érdemelsz! Néhány lépést hátrált, a földre mutatott és újból ráparancsolt: — Ézsau! Az állat most már egész vidoran ugrott és megnyalta gazdája cipőjét. Tóbiásnak kimondhatatlan öröme telt a parancsolásban és abban, hogy foganatja van a szavának; talán tizenkétszer vagy tizennégyszer is elismételte a gyakorlatot: végül a kutya belefáradt, látszott rajta, hogy nyugodtan emészteni akar, a vadász kutyákat jellemző éber és okos tartásban leheveredve a földre, szorosan egymás mel lett kinyújtva két hosszú, finomcsontú mellső lábát. — Még egyszer! — harsant ró Tóbiás. — Ézsau! De Ézsau félrefordította a fejét és a he lyén maradt. — Ézsau! — kiáltotta Tóbiás urasan emelt hangon; — akkor is ide kell jönnöd, ha fáradt vagjy! Ézsau azonban a lábára fektette fejét és nem mozdult. — Hallod — mondta Tóbiás és csendes hangjában szörnyű fenyegetés vibrált, — engedelmeskedj, mert tüstént megtudod, hogy engem nem jó ingerek»! A kutya éppen csak a farkát mozdította egy kevéssé. Mindemickelt határtalan, érthetetlen és őrjöngő düh fogta el Felkapta fekete bot ját, Ézsaut a nyaka bőrénél fogva magasra emelte és verni. kezdte a kétségbeesetten vinnyogó állatot, köziben a haragtól magán kívül sziszegte: — Micsoda, hát te nem engedelmeskedsz? ■'Te még merészelsz nekem nem engedelmes kedni? Végre félredobta a botot, a nyöszörgő kutyát letette a földre és nagyokat léle gezve, hátratett kézzel hosszú léptekkel fel- alá járkált előtte és néha büszke és dühös pillantást vetett rá. Egy idő múlva megállt az állat fölött, amely a hátán feküdt és első lábaival könyörögve kapálódzott; Tóbiás ösz- szefonta mellén a karjait, és ugyanolyan rémító hideg hangon, metsző pillantással kérdezte, mint Napóleon, amikor egyik szá zada a csatában elvesztette sasát: — Ha szabad kérdeznem, hogyan viselted magad ? A kutya, amelyet boldoggá tett a gazdája
