Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Duba Gyula: Szövetkezeti csendélet (rajzolta Harmos Károly)
előrebeszélő modorán társalgóit, fel húzták az orrukat és fürgén beléptek ellenségei táborába, melynek program ján csatatérvszövés, bosszú kiagyalás, fúrás és hasonló Ínyencségek szerepel ték. A többiek, miután elnökük. hev>es tulajdonságai közül egyelőre csak az egyiket, mégpedig a nevét ismerték, megmaradtak a váüvonogatásnál és igyekeztek semlegesek maradni a szó legköpönyegforgatóbb értelmében. He ves elnök tehát a két irányzat gyújtó pontjában vezérkedett csekélyszámú hí ve görnyedő vállára támaszkodva, mi alatt gumicsizmás lábait az indulatok vad tengere ostromolta. S mindezek betetőzéséül naponta két munkaegysé get kapott annak ellenére, hogy nem dolgozott, mely tény jelentős mérték ben súlyosbította ellenszenvességét. így helyzete egyáltalán nem volt irigylés- reméltó. A földalatti mozgalmak aknamunkája azzal kezdett konkrétabb formákat ölte ni, hogy Tóbiás vadász akart lenni. Ez, elképzelve, ahogy puskájával ijesztgeti a nyilakat, roppant mulatságos dolog. Tóbiás ugyanis egy középmagas, vá ny adt, jelentéktelen emberke, annyira szóra sem érdemes, hogy még valami tisztséggel is felruházták,' mondván: „úgy sem fog sok vizet zavarni1” Per sze, mikor ez a sovány, szimpla Tóbiás odament az elnökhöz, előadta vadmé- szárló szándékait és felszólította, hogy a kérvényét írja alá, Ignác gúnyos ka cajra fakadt és jó tíz percig röhögött. Minden ember külön-külön roppant komplikált, kiismerhetetlen gépezet, al katrészeik egyáltalán nincsenek norma- lizálva, de e nevetéssel szemben mind annyian egyformán viselkednek. Nem szeretik, ha kinevetik őket, sőt ilyen kritikus esetben kivétel nélkül hajla mosak a haragtól egészen a dühöngő őrültségig terjedő lelkiállapotok min den fázisára. Tóbiásunk habozás nélkül engedel meskedett az örök, emberi törvénynek, felfortyant, teremtettézett mindaddig, míg Heves abbahagyta a nevetést és he vesen közölte vele, hogy a kérvényt nem írja alá. így aztán aránylag olcsón sikerült megalapítania legmegrögzöt- tébb ellenségét. A vadászakamok gon dolkodás nélkül pompás jejesi ugrott az intrikák folyamába. — Nem vettétek észre, hogy Heves mióta elnök a duplájára hízott — hív ta fel az emberek figyelmét elnökük térfogatváltozására — még hozzá a mi zsírunkon. Mert hiszen nem dolgozik, tulajdonképpen mi tápláljuk, mint egy herét! — oktatta ki a tagságot. Ez természetesen nem egészen igaz, mindenki tudja, hogy az elnöki tiszt ség nem fenékig tejfel, de senki sem ismeri el. Ezt elismerni egyédül az el nök képes, neki viszont semmi haszna nincs a dologból. így aztán Tóbiás ta nai a tagság jelentős részének fülében fogékony talajra találtak. Népszerűsége nőtt és rövidesen az elnök elleni reak ció legfőbb bástyájává suttogta fel ma gát. Ignácról pedig érdekes és vérforra ló hírek szálltak az ökömyállal telített őszi levegőben. Hogy éjjel szekérszám ra hordja kamrájába a szövetkezet ga bonáját, hogy dézsmálja a pénztárt, hogy titokban megfeji a teheneket és a tejet elfeketézi, meg ehhez hasonlók. A közhangulat fenyegetően ellene for dult. Híveinek száma egyre apadt, el lenségeinek száma egyre dagadt és a semlegesek egyre bizonytalanabbul vo- nogatták a váttukat. Múlt az idő, elszálltak az Ökőmyálak, de a híreket nem vitték magukkal. A fák levelei fokozódó szorgalommal hul lottak, Tóbiás szerint azt illusztrálták, hogyan fog Heves Ignác lepottyanni el nökségének korhadó fájáról Különben a Tóbiás szervezési munkái befejeződ tek, miután sikerült megnyernie Fene Eleket is a mozgalom számára. Elek nagyon komoly tényezőnek számított a faluban, sokat és szívesen verekedett, minek folytán félelmetes hírnevet ví vott ki magának. Tekintélyét lelkesen ápolta, mint általában minden tekinté lyes ember és bámulattal lehetett adóz ni szorgalmas, törtető egyéniségének.
