Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Veres János: Tátraszéplaki Wolker emlékek nyomában
E sorok alatt születésének és halála nap jának dátumai: 1900. márc. 29. — 1923 jan. 3. Itt lángolt, szomorkodott, Irt tehát a köl tő, akinek rövid élete olyan fényesen ide világít harminc év távlatából, akinek a szive nem porladott el és nem fog elporladni. S ezt a szívet a mi hálánk és köszönetünk ba- bérozza örökké. Belépünk a fenyőkkel körülvett épületbe, felmegyünk az első emeletre. A 33-as szo bába elfog ódottan nyitunk be. Itt lakott Jiří Wolker 1923-ban ... Megmutatják az ágyat, amelyen feküdt, innen küldte hát a halhatatlan szavakat elvtársainak, e fehér ágyról, kínok közt ver gődve: miért kell meghalnom, mikor elesni akartam?!“ Az ablakhoz lépünk. Ezeket a fákat lát ta a költő, ha merengő szemeivel kinézett az ablakon. Hány nagy vers strófái gyullad tak fel benne, miközben a hallgatag fenyőket nézte? A kuítúrfelelős szerint „Röntgen* című versét ebben a szobában írta. Ebben a szobában érezte meg a költő, hogy a vég feltartóztathatatlanul közeleg feléje, hogy karmaiba ragadja. Ebben a szo bában búcsúzott a világtól, melyet úgy sze retett: „Ha meghalok, a földön semmi sem történik, változik, csak néhány szív remeg majd harmatban, mint a virágok hajnalban.“ — Mindenki azt hitte, meggyógyul — mondja halkan kísérőnk — állapota javult s már haza akarták küldeni Prostéjovba. Egy napon nagýon megfázott, állapota ro hamosan romlani kezdett. Teljesen remény telen volt megmaradása, mikor anyja 1924. január elején érte jött. Az anyai szívben ta lán még felcsillant valami remény, hogy csoda történik. De az orvos, aki szomorúan búcsúzott tőlük, tudta, hogy Jiřinek csak Órái vannak hátra. A szobában most hárman laknak. Köztük egy handloval bányász és egy toroőci ma gyar munkás, ö, költő, kelj fel és járj, szállj ki sírodból és gyere ide* Nézd meg felszabadult elvtársaidat, akiknek jogaiért küzdeni akartál, de már nem volt időd, mert elragadott a halál. Nézd meg Sket, akiknek a kezelés nem kerül pénzükbe s akiket egy anyáskodó új rend küldött ide, hogy meg gyógyuljanak. Nézd őket és örvendj! Te, aki harminc éve és néhány hónapja ebből a szo bából írtad barátodnak, hogy a tüdőbe jt meg lehet gyógyítani, de csak pénzzel. S hogy egynapi ittléted annyiba kerül, hogy azon a pénzen 14 napig élhetnél Prágában. Az „Orava** pavilon 33-as számú szobájának ablaka. Ebben a szobában lakott Jiň Wol ker Jiří Wolker, ó, de boldog volnál, ha most benyitnál régi szobádba s munkást és bá nyászt találnál ottan, kiknek szívében az elnyert szabadság muzsikál s akik büszke tekintettel emlegetnek Téged! A kultúrfelelős, mikor kezet nyújt, még megmondja, hogy a költő édesanyja ez év júniusában hunyt el. Harminc évvel élte túl nagy fiát, Jiří Woikert, akinek nevét a szanatórium homlokzatán levő felirat hir deti Tátraszéplakon. De ennél sokkal több az, hogy emléke örökké elénk ragyog ú tün kön, mint a „hajnal csillaga**, melynek „Öt ágából ömlik a féay“. Iránta érzett szere tetünk örök, mint a fenyők zöldje, mely csikorgó télben sem - változik. Élete példát mutat, kitartásra, hűségre tanít. „Mért nem mehetek veletek, elvtársak?'* — jajduit a költő szava a betegség tehetet lenségében. Vágya teljesült. Mindenütt és mindig velünk jár. Itt van, a szivünkben. VERES JÁNOS.
