Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Rácz Olivér: Utóhang a Fáklya kassai vita-délutánjához / Krónika - Krónika
A tükör, amit a (haladó irodalom tár az olvasó elé, csak akkor kedves, ha szépet mutat. Viszont csak ajkkor jó, ha igaziét hirdet. Az osztálytársadalmak tükre tehát — ha jő volt — helyzeti adottságának meg felelően mindig két irányba verte vissza a sugarakat: aki felülről pillantott bele, torz képnek látta saját tükörképét. Ezért volt minden nagy írónk forradalmár: élmény- forrása az elmúlt korók elnyomó rendsze rével való szembefordulásból fakadt. A szépirodalom tartalmi ismertetőjele tehát mindvégig az ellenszegülés, és ennek kö vetkeztében a forradalom — tudatos, néha öntudatlan — előkészítése; formai jegyed tudatos és folytonos Nyugat-vágyódás, ami a történelmi és kultúrtörténeti háttérrel magyarázható. A forradalmár célja a forradalom: író és olvasó napjainkban egy síkba étkezett: ez újra megváltoztatja és ezúttal már meg is oldja író és olvasó viszonyának kérdését: az olvasó az irodalom szerves részévé, alkotó tényezőjévé vált és megszületett, mert meg akart születni, a jelen valóságirodalma. A mit és hogyan, a tartalom és forma kérdése azonban két különálló dolog. Jelen, jövő és múlt ‘hármas tagozódása gyakor latilag nem létezik: a jelen felváltva jelent múltat és jövőt. A Nagy Jelen — 1945 nap jai — ezért természetszerűleg átmeneti pangást idéztek elő a magyar irodalomban: egyetemes magyar és szlovákiai magyar irodalomban egyaránt. Az új élményforrást, a jövő építésének forradalmát az emigráns írók képzett és felkészült irodalma hozta magával, — az otthon maradt írók ezt az élményforrást — átmenetileg részben ru tinnal, részben dokumentációs múlt-vizsgá lattal pótolták. Szembenfordulni a múlttal: szükséges éberség,— virrasztás, kimagasló jelképek tisztántartása. Dózsa és Kossuth, Apácai és Táncsics, a magyar jakobinusok és az aradi tizenhárom beláthatatlan száza dokig irodalmunk élő élményforrásai ma radnak. A rutin viszont szükségszerűen se matizmushoz vezetett. A Nagy Jelén óta el telt évek azonban fokozatosan tisztázták a szépirodalom kérdéseit is: ma már tudjuk, hogy a jelen élményforrása az épülő jövő, a jövő élményforrása az irodalom pártos sága, — sőt azt is tudjuk, hogy a sema tizmus elleni harc nem termel feltétlenül újabb sematizmust, és hogy a tipizálás és a pozitív hős nem lemérhető és kizárólagos érvénnyel meghatározható fogalmak. A „mit“ kérdését latolgatva, tetszetős megszövegezés lenne az általános szabály: mindenki arról írjon, amiről akar. Köztudo mású tény azonban, hogy az író akaratát írásművének választott tárgya határozza meg: a szereplő élni akar, mert a szereplő valahöl, valakiben — vagy valamiben, — egyes vagy kollektív személyekben valóban él, valóban létezik, vagy létezni akar: most van kialakulóban és szót kér. Ha nem így lenne, nem jöhetne létre a valóságirodalom, ha nem így van, akkor az író nem ír, csak stilizál. A mit kérdését tehát a jelenből fa kadó jövő, az újarcú ember, az átalakuló társadalom határozza meo. Az átalakuló társadalom középponti ténye zője az ember és a munka; összefoglalva: a dolgozó ember. A doilgozó ember legjelleg zetesebb ábrázolása csakis a munkahelyen történhetik, — a ma munkahelyének - legjellegzetesebb ábrázolása a gyár. És itt lép fel a sematizmus veszélye. Amikor az átlag-olvasó arról panaszkodik, hogy a mai írásművekben túl sok a gyár, a termelés stb., akkor maga sem veszi észre, és ami még rosszabb, az ,író isem veszi észre, hogy az olvasó tulajdonképpen nem a túlsók „gyár“, a túlsók „termelés“ miatt panaszkodik, hanem éppen ellenkező leg: az olvasó tűíkeveset kap a gyárból, mert mindig ugyanazt a gyárat kapja, az ezerarcú, ezerütemű gyári életnek mindig ugyanazt a szakaszát, az ezerváltozatú ter melésnek mindig ugyanazokat a mozzana tait, ugyanazokat a gombnyomásra működő és megoldódó konfliktusokat és jelleméket, tehát sematikus műveket kap, amelyekben _ a forradalmi célkitűzéseket stilizált, jele- netes jelszavak, a forradalmi romantikát szuggesztív és kevésbé szuggesztív erejű meggyőzések helyettesítik. Az irodalomtörténetet természetesen nem lehet és nem szabad pillanatnyi ered ményekkel értékelni, lemérni. Az olvasó, ha napjainkban alig 10-20 éves irodalomban lapoz, megdöbbenéssel teszi le a könyvet. A két világháború szünetében megjelent vi lágsikerék kihullnak a kezéből, Fallada, Tor- berg, Werfel, — magyar vonatkozásban Körmendy Budapesti kalandja közhelynek hatnak, vagy sehogyan sem hatnak — és az olvasó kiábrándultságát az akkori tömeg- sikerekkel szemben nemcsak a politikai és ideológiai látószög megváltozása okozza, hanem az említett művek általános irodalmi kritériumának a hiánya is. Ezzel szemben Gladkov Cementje, Söíohov Csendes Donja, Tolsztoj Golgothája, Móricz Boldog embere, Vera Irriber Tengerparti városa, Májerová Szirénája, stb. ma is éppúgy hatnak, mint megjelenésük első évében. A „mit“ kérdése tehát nem a gyáron, az egyarcú illuzionista pozitív és negatív ér telemben eszményített gyáron fordul meg, hanem az emberen, mert mi is érdekelheti az olvasót jobban, mint önmaga, önmaga élete, munkája és jövője. A „hogyan“ kérdése a szlovákiai magyar
