Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Mács József: Ősi bűn
A gazda összerepedezett tenyerében omlik a kenyér, ahogy mohó étvággyal falatozik. De mert a lelke folyton kiröppen a szabadba, a mezőre, hát fortyog halántékán a fejében főtt gondolat. Hogy evett, odébb áll az asztaltól, tiszta surcot köt, a ruhát hagyja, nem cseréli. Még az udvaron igazít a vályún, benéz az istállóba, aztán megyen a misz- szionárius előadását meghallgatni az iskolába. A kert mellett visz az útja, a röpdöső falevelek puhán huppannak a földre, mentik, ami még menthető a dermesztő hidegtől. A portát kerítő vályogfal is úgy jár, hogy méghőköl a tél közeledtén és szüntelen omladozik. Mi minden hiányzik a portájáról, mereng a gazda és a misszionárius mégis jön„ főbb gyereket követelni, holott az egy gyerek felnevelésére sincs pénz. A domboldalon füstölög felfelé, mert az iskola a tetejébe kapaszkodott. Hosz- szú jegenyesor árnyékán lépeget, azzal a kellemetlen érzéssel, vajon ez a pap tud-e arról, hogy a fiatalasszonyoknak Lázámé a puszi-pajtásuk. A puha gye pen lépeget, olykor visszanéz, mintha az érdekelné, vajon hömpölyög-e már a misszionárius színe elé az ősi bűn, jönnek-e a menyecskék, Lázámé és a többiek. Senkit sem látott maga mögött. Fiatalemberek, menyecskék a padok ban terpeszkedtek, amikor benyitott. A menyecskék az ablaknál vihogtak, sug- dolóztak. Gyönyörűen hímzett, ezeregy titkot rejtegető fodros szoknyájuk a misszionárius csábító szemének rendetlenkedett. Mellük, csípejük hajlott jobbra, majd balra, hogy a ráleső szeme ne unatkozzon. Incselkedőn, játszadozó kedv re derítőén riszálták magukat a misszionáriusnak, aki olyan nyugtalanul fe szengett az ünnepi asztalnál, mint az az ember, akit a mise megtartásán kívül arra is teremtett még az úr, hogy csacsogó menyecskék között elvegyüljön. Varas Sándor a kályha mellé húzódik, hogy legyen minek a hátát vetni és rámereszti szemét a misszionáriusra, aki miután áldást kér az egybegyűltek nek és mennyei gazdagságot, hosszan, élénken beszél az egykéről, nemzeipusztító. hatásáról. Szépen cseng a hangja, égy-egy csokorba szedett virág a szava, amely nek szélén tüske, gaz a másvilággal való rémisztgetés. Hull a szó a komor szí vekre, némelyik menyecskének a könnye is kicsordul. Mert a pap mozdulata olyan, mintha minden paraszthoz külön-külön szólna. Felvidul, elkomorodik az arca aszerint, milyen fordulatához ér beszédének. Jó félórás bibliai elmélkedését végül azzal tetézi meg, hogy lelép a dobogóról az emberek közé és nyomaté kosan kijelenti: — Harmaton az egyke az úr! — Emma igaz, így igaz — bólint rá egy minden lében kanál ember. A többiek is utána bólogatnák. — Ha pedig ezen nem segítenek, elpusztul a nemzet. A padok nyikorognak, mintha a szó feszítené bévül a parasztokat. A menyecs kék egy része lángoló arccal gondol az estére, mert ha már a pap is szót emel az egy gyerek ellen, akkor az hiba, akkor az embernek cselekedni kell. A■ fia talasszonyok nagy többsége viszont kipirulton pillog egymásra, hogy lám, a misszionárius úr abba is beleüti az orrát, mit csinálnak ők iccaka az emberrel. Varas Sándor meg azt reszeli félhangosan, hogy ez a nyomorúságos nemzet pusztítja el a gyerekeket. A misszionárius nem ügyel az ''efejtett megjegyzésekre, mert hisz mit tud nának a parasztok az egy gyerek megfabrikálásán kívül. Sötétek, mint a csil- bagtalan, holdvilágtalan éjszaka és konq a fejük az ürességtől. A mellén villogó kereszten tartja az újját, úgy próbál hatni a parasztokra. — Több gyérek kell! Szűnjön meg végre az óvatosság. Kisharvnat a pusztulás útjára tért. Egy gyerek nem gyerek! A vén Lázámé az áhitatos beszéd hallatára köhögni, vihogni kezd és mint valami inkvizitor járatja szúrós szemét az embereken és a menyecskéken. Pa rázsló tűz a tekintete, fúj, krákog és a két véka búzát, a hát kukoricát féltve, okoskodik: — Hát a misszionár úrnak van-e gyereke? — Nincs — feleli igazmondóan a pap és még hozzáteszi: — De ismeretes, hogy mi nem házasodhatunk. No ügyi, maguk nem, de a parasztok igen. Oszt azoknak hol van annyi vagyonuk, mint a plébános úrnak? Csupa élénkség a terem, hogy a yénasszony szólt. — Nem buta ez a Lázámé, több esze van, mint a misszionáriusnak, kiraffi-
