Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Mács József: Ősi bűn
náltabb az hét. vármegye legnagyobb gazemberénél — lehetett hallani innen is, onnan is. \ A misszionárius pedig, mivel hogy Lázárné szenteket sértő ostobaságokat be szélt, nyelt egyet. A helyzet komolyságát felbecsülve, jobbjával a parasztok közé mutogatva mondogatta: — Nem az a fontos, ki nősülhet, ki nem, hanem hogy maguknál minden családban egy a gyerek. Hát lehet így jövőt építeni? Lehet a nemzetet szapo rítani? A születési szám jóval kisebb az elhalálozási számnál. Micsoda esztelen- ség ez? Nem rettegnek az isten büntető ostorától?... — Attól nem igén. Az az ostor igazságtalanul sújtana bennünket — lobban Varas Sándorban a szikra és úgy áll a misszionárius és a parasztok között, mint egy oszlop, amely egészen mereimek tűnne, ha hangot nem hallatna. Az emberben roppant ellentétesek az indulatok. Előbb keményítenek a voná sain. majd annyira megpuhítják konokságát, hogy majd elsírja m,agál. — Szeretem én a gyerekeket, misszionárius úr. Szeretem a fiarh., az árvahá zit. Szerettem az asszonyom is, nyugodjék. Mikor állapötös vöt, még a széltöt is óvtam. Mert azt tartottam, ha mostoha, rideg is hozzám ez a földi világ, le gyen egy gyerek, aki még a nagy nyomorúságban is mosolyogni tud. Olvad a keménység az emberek szívében, mint tavaszi napsugarak érirtté- sére a jégmező. Még jobban rátapadnak a szemek a misszionáriusra, aki a gaz da szavain elmerengve mondja: — No és? Még semmit sem mondott... — Mondok, csak érjek oda. Abban a misszionárius úrnak igaza van, hogy két-három gyerek kéne. Nekem abban van igazam, hogy legalább tíz hód főd kéne. — Honnan? — Akárhonnan — felelik többen is a padsorokban és uszítóan hunyorognak Varas Sándorra, miközben a misszionárius vizet iszik, ami inkább szolgál most idegessége csillapítására, mint szomjúság oltására. — Jutna a földbirtokos és a káptalan földjéből, — jelenti ki eltökélten a gaz da és a véres párna ismét látomás előtte, sőt a felesége kínlódása is. — Ez a tolvajok, a felebarátok vagyonára vadászó rossz lelkek hangja — torkolja le a misszionárius Varas Sándort, — íme a bűn, a kapzsiság is úr az. embereken. Gyónni kell!1 A dorgáló szó nem jut el a szívekig, mert a parasztok, a menyecskék Varas: oldalán vélik az igazukat. Ezért türelmetlenek, félénkek, mért ki kell kotyogni ősi bűnüket, amely a gyermekeket az anya méhében öli meg. Összenéznek, összesúgnak, megmozdulnak, jelezvén, hogy menni készülnek. A misszionárius szava állítja meg őket: — Oldd fel nép a bűneidet, míg nem késő, míg az isten nem sújt nagyobb nyomorúsággal. — Azzal már nem sújthat — legyint Varas Sándor. — Fődet adjanak, jobban élni hagyjanak. — jegyzi meg valaki. A misszionáriys zavartan és gyűlölettel pislog az ajtóban eltűnő parasztokra. Eltévedtek ezek, nem akarják a papok igazságát. A sátán tartja fogva a lel keket. A sátán sugallatára beszélnek úgy, hogy oszd fel a földbirtokos és a káptalan földjét. Varas Sándor utolsónak lép ki a folyosóra. Az udvaron sötét foltok ülnek a pinceházra, a fák ágaira. A levelek halkan peregnek, alig nesszezve, az este tisz ta levegőjében már benne az elmiíló ősz. A gazda, ezer problémával ballag lassan, komótosan, mintha az ajtót bezáró misszionáriusra várna. Pedig eszébe se jut rá várni. Nincs neki beszélnivalója a pappal. Az foglalkoztatja ismét, nősüljön-e, vagy özvegyémber maradjon. A dombhajlaton haladó menyecskék kacagása, mint valami betegség hasogat a szír>ébe. Egyszerre úrrá lesz rajta az asszony utáni vágy. De nem tud boldog jövőt elképzelni a nősüléssel sem. Inkább így éli a világát, magányosan, kö zömbösen, minthogy megint a Lázárné. tudományára szoruljon. Mert a szegénység itt az ősi bűn. nem a qyerek elcsinálás. A misszionárius a szegénység ellen szólhatott volna. De ismeri is az a pa rasztember búja-baját ? . .. Komoran, leverten gyorsítja meg lépéseit a mozdulatlan falusi csendbeii üres, lelketlen háza felé. Hajtja, sietteti egy jobb emberibb élet útón sajgó lelke.
