Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Mács József: Ősi bűn
irta; Mács József A barnahajú falura rátört a fény. Keletről jött, s mint egy hatalmas had vezér nyugatra űzte örök ellenségét, a sűrű setétet. Érkezésére mozdultak az em berek; nyikorgott a kútostor, csapódott az istállóajtó, a jószág meg mint egy kivénhedt pásztorkürt hallatta hangját. A szél a reggeli munka ritmusára fü tyült, néha olyan erőtlenül, hogy az utca porába hullt falevelet sem bírta moz dítani, máskor viszont ereje meghaladta az ablakrögzítő erejét. Most se rest neki- rohanni Varas Sándor félig kitámasztott istállóajtajának, nagyot taszít rajta, mint a hullám a felkorbácsolt halászhajón. Az ajtó reccsen, roppan és darabok ban hull be az istállóba. A gazda leteszi a zsétárt a szénatartó mellé és kinéz az udvarra, megszemléli, ki a fene haragudott meg az ö ajtajára. De mivel csak a szél volt, mely port, falevelet hint a szemébe, behúzódik vissza a melegre, néhány istenkáromló szót hagyva maga mögött. Varas Sándor úgy van jóba szélescsontú sovány, jármas teheneivel, hogy mindig üti őket, ha a méreg felgyülemlik a szemöldökében. Üti a barmokat a szél, a fagy, a vihar miatt, mint ahogy a világ miatt is. Mert drága portéka a deszka, s most a szél dirib-darabra zúzta az ajtót. Úgy vet szecskát a tehenek jászolába, hogy tudatja a jószággal is, mi történt az ajtajával. És ahogy a ga- néjt kapargatja a hídlásról, beszélget a tehenekkel. — Vennék én deszkát, ha pénzem lenne ... de van-e pénzem? Elégedjetek m.eg a rongytakaróval... Á tehenek azonban csak úgy legyeznek, mintha a gazda nem is szólna. Fúj nak a szecskába, rúgnak a hasiak alá, mert az őszre maradt legyek jobban csípnek a darazsaknál. Olykor a gazdára meresztgetik szemüket, de nem azért, mert nincs kedvükre morforidírozása, hanem mert vályúra kívánkoznak. A gazda ki is teszi a zsétárt a fal mellé és a kútostorba kapaszkodik. Meri ■i vizet a vályúba, közben persze az égre tekint, amely tarka mint a pónilő; valamilyen láthatatlan kéz rajzolt rá barna, szürke és kék foltokat. Néz a szél szárnyain ülő felhőkre és úgy tűnik neki, mintha a föld is mozdulna, éspedig ellenkező irányban. Annyira lefoglalja a szemlélődés, hogy csak akkor ocsúdik, amikor a vályú szinültig telt. Elereszti az ostort és elengedi a teheneket. Azok a földet szaglászva térnek vályúhoz és sokáig Ízlelgetik a vizet. Varas Sándornak az állatokon a szeme, amelyeken nyírni lehetne a szőrt. Megviseli őket a járom, megapasztja rajtuk a húst, megnöveszti a bundát. Dehát telik-e neki ökörre, vagy lóra? Szántani vetni, terményt behordani te henekkel kell. S amint az állatok kortyolnak, szeme a pacsitokra kiaggatott fazekakra tévéd. Azt sem tudja hirtelenében, mikor rakta ki, csak arra em lékszik, hogy felmosogatta. Ez is az ő gondja, sőt a főzés, takarítás is. Ha a fia itthon lenne, az elvégezne valamit a ház körül, de mivel nincs idehaza, ár- oaházban van, minden apró-cseprő dolog az ő nyakába szakad. A teheneket térítgeti az istállóba, mert elbámészkodnak az udvaron, a szélbe a kertbe néznek. Villanyéllel riogatja a jószágot. Itt már a fia is segédkezhet ne, akit a rokonok nem fogadtak el, hogy a felesége meghalt. Bekötözi a teheneket és emésztqeti tovább a gondolatait, miért kellett az, asszonyának meghalnia. Hiszen élhetett volna még, fiatal volt, alig harminc szegény. — Élhetett volna — tagolja mélységes szomorúsággal a szavakat, amint a szénakazalból tépi hamvasra az összetapadt szénát. Poraik a széna, füstölögve fut versenyt a széllel. A szénával megrakott hamvas annyira Összelyuggatoti, hogy óriás sündisznónak fest szénatüskéivel a gazda hátán. Ha az asszony élne, megfoldozhatná, de neki kerül munka, embernek való! — Nősülni kéne — magyarázza az udvaron hánykódó lim lomnak, majd a szénatartónak. Nősülni, de kit vegyen el, a faluban nincsen hozzávaló özvegy asszony, vénlány se, mert itt minden családban egy a gyerek, alig van kettő„ O TI F? ©ЩМПШ.
