Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 4. szám - Hans Christian Andersen: A császár új ruhája (rajzolta Harmos Károly)
másik, de azért mégis azt mondták a császárnak: — Ó, nagyon szép. És azt ajánlották neki, hogy ebből a pompás új szövetből készülő ruháját legelőször a küszöbön álló nagy körmenetre vegye fel. — Pompás, gyönyörű, remek! — ez járt szájról szájra és mindenki szívéből örült. A császár mind a két csalót ki tüntette lovagkeresztjével, melyet a gomblyukban viselhettek s a „császár udvari takácsa” címét adományozta ne kik. A körmenet reggelét megelőző éjsza kán a két csaló ébren volt, s több mint tizenhat gyertyát gyújtott Az emberek láthatták, mily nagyon iparkodnak, hogy a császár új ruhája elkészülhessen, ügy tettek, mintha levennék a szövetet a szövőszékről, nagy ollókkal szabdal ták a levegőt, járatták a varrótűket, amelyben nem volt fonál és végül így szóltak: — Tessék, készen a ruha. A császár maga ment oda a legelőke lőbb főurakkal; a két csaló magasra emelte egyik karját, mintha fognának valamit és így szóltak: — Tessék, itt a nadrág! Itt a kabát! Itt a köpeny! — és így tovább. — Olyan könnyű, mint a pókháló; azt hihetné az ember, hogy nem hord magán semmit; de éppen ez a szép rajta! — Ügy van! — mondották a főurak, de semmit sem láthattak, mert nem volt ott semmi. — Kérjük Felségedet, hogy felső ru háját legkegyelmesebben levetni méltóz- tassék, s akkor itt a nagy tükör előtt feladjuk az újat. A császár levetette a ruháját és a csalók úgy tettek, mintha az új ruhát, amely elkészült, darabonként feladnák rá, megfogták a derekát, aztán hozzákö töttek valamit, ez volt az uszály s a csá szár csak ide-oda forgolódott a tükör előtt. — Istenem, milyen jól illik! Mintha csak rája öntötték volna! — mondotta mindenki. — Milyen minta, micsoda színek. Igazán pompás öltöny. — Kint állanak a trónmennyezettel, amelyet Felséged feje felé tartanak a körmenet alatt — jelentette a főceremo- niamester. — Én már készen vagyok — mondot ta a császár. — Hát nem jól fest? — Azzal megint a tükör felé fordult s úgy tett, mint aki iól megnézi a díszöltö nyét. A kamarások, akik mint uszályhordók szerepeltek, lehajoltak és a padlóhoz nyúltak, mintha felemelnék az uszályt; úgy jártak és úgy tettek-vettek, mintha emelnének valamit és nem merték el árulni, hogy semmit sem látnak. És így lépkedett a császár a körme netben a trónmennyezet alatt és az em berek az utcán meg az ablakokban mind azt mondották: — Istenem, milyen csu daszép a császár új ruhája; milyen pompás az uszálya és milyen jól illik neki. — Senki sem akarta elárulni, hogy nem lát semmit, mert hiszen akkor vagy hivatalára alkalmatlan vagy pedig na gyon ostoba lett volna. A császárnak egy ruhájával sem volt még ilyen sike re. — De hiszen nincsen rajtajsemmi! — kiáltott fel egyszercsak egy kisgyermek. — Uram Istenem, hallgassátok meg az ártatlan gyermek szavát — mondotta az apja: és egyik a másiknak a fülébe súgta, hogy mit mondott a gyermek. — Nincs rajta semmi, van itt egy kis gyermek, azt mondja,, hogy nincs rajta semmi. — De hisz nincs rajta semmi! — kiál tott végül az egész népség. És ez meg döbbentette a császárt, mert úgy rém- lett neki, hogy igazuk van; de magában ezt gondolta: — A körmenetet már vé gig kell csinálnom. — És így még büszkébben feszített és a kamarások mögötte mentek és vitték az uszályt amely nem is volt.
