Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 3. szám - Mács József: Végrendelkezés (rajzolta Harmos Károly)

a becsületérzés. Még se kellett volna

így eljárnia, beszélni kellett volna a

gyerekekkel. Mogorván pislogott Ga

zsira, aki őt borral, ravaszsággal a hun

cutságra rászedte. Mérgesen vetette ne

ki:

— Néked köszönhetem fiam, nem így

akartam én, te szedtél rá.

— Szóval maga is a Vilmos pártján

van, elfordult tőlem. Jó, így is jő. Azt

azonban ne felejtse, hogyha leveszem

magáról a kezem, éhenfordul.

— Éhenfordulok, megdöglök, oszt

kész — hadarta háborogva a vénember

— de én mégegyszer megmondom, nem

én akartam.

És öregesen felugrott, beszaladt a

szobába, hogy fia mellére hajolva bo

csánatot kérjen. Vilmos azonban elta

szította a vénembert olyannyira, hogy

egyensúlyát veszítve kizuhant a kony

hába. Nagyott bimoant a test, még na

gyobbat nyögött a vénember, mert meg

világosodott elméiében, hogy mind a két

fiát elveszítette. Mászott, vánszorgott a

lócához, hogy elcsendesedjen, megpihen

jen. Gazsi nem védte meg. nem emelte

fel a földrőL összeszorított ajakkal, vil

lámot lövelő szemekkel ült az asztalnál.

Valósággal égette, perzselte az apa és

a bátyus iránti gyűlölete, aki a szobá

ban csapzott haiial táncol és azt akarja,

hogy a felesége is ugorjon vele.

mi segíthetne, mi enyhíthetne a szívet-

fájdító keserűségen, ha nem a bor. Szo

rította a kétliteres üveget a hóna alatt,

úgy nyitott be a szobába. Lángvörös

volt az arca, maró a tekintete, amint

felhajtotta az italt. Sokáig eresztette le

a bort lefelé, a felesége vigyázó kezét

minduntalan félreütötte. Bánatában ivott

és ivott. Közben az ajtó résén így szó-

logatott a konyhába:

— öcsém.ő nekem, apám. ő nekem? Há

ezt érdemiem én? A jóságomé:? Amér

a gazdaságot talpraállítottam? Én a

nagyobbik testvér, akinek még egy

rossz szava se vót az apjáho.

Nagyot húzott megint az üvegből,

hogy folytathassa:

— Ha nem az enyém is a föld, sza

kadjon rájuk az ég, bolonduljanak meg

még ezen a napon.

— A tied is Vilmos, csak hagyjad

mán lelkem, — csitította az asszonya.

— Te ne szólj bele. Becsapott az

apám, te ne szólj bele.

— A leikükön szárad, ne félj te at

tól — így megint az asszony.

De Vilmos nem hallgatott a higgad

tabb, józanabb tanácsra. Rohangált a

szobában, verte az asztalt, feldöntötte

a széket, összetörte a tükrös kreden-

cet. S valahány csördülés, reccsenés,

szitkozódás szűrődött át a szobából,

annyiszor hasogatta meg az öreg szívét