Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 3. szám - Török Elemér: Újra otthon

Folyik a Vilmos nyála, folyik a vére

is, mert összekarmolta az arcát Bele-

beteordít a nagy esti csendbe, hogy a

lámpa lángja is remeg a félelemtől.

— Nincs födém, nincs belsőségem,

nincs semmim. Nincsen apám se, öcsém

se.

Űjra elcsendesül. Ilyenkor a boros

üveget vallatgatja. És újra kezdi:

— Minek az élet miért élek? Éljen

az apám száz évig, éljen az öcsém még

kétszázig.

— Éljen a ríhes, egye meg a föd! —

sipítja a2 asszony is.

— Elég tegyen! — ugrik az ajtóhoz

az öcskös és megveri az ökléveL

Lélegzetelállító csönd szakad a ház

ra ebben a pillanatban, mintha Vilmos;

arra figyelne, ő mondta-e, hogy elég»

vagy az öccse. Hallgat figyel, majd ki

vágván az ajtót, kurjant egy nagyot

— Ki parancsol itt?

— Én — dacol Gazsi. — Én mond

tam, hogy elég.

— Te mondtad? Te? Csaló, tolvaj,

bitang...

Többet nem mondhatott, mert Gazsi

tenyere a Vilmos arcán csattant A lám

pát leütötte, úgy rontott a bátyjára. Be

le vájta körmét a húsába, a bátyus meg

az ő szemét verte az öklével. Hiába

választotta volna szét őket az öreg,

hiába kiabált segítségért az asszony,

újra- meg újra összementek. Vilmos, az

erősebb földreteperte, mellére térdepelt

és fojtogatta Gazsit, aki a bicskát húzta

elő és azt mártogatta a bátyja lábába.

A nagy dulakodásban senki se vette

észre, hogy asztallábban, az ablakpár

kányban erőre kapott a lámpa lángja,

amelynek tűzcsóvája felfal mindent,

ami az útjába kerül

Égett, lángolt a konyhabútor, a földön

fetrengő testvérekből csörgött a vér,

míg kint az öreg föld békésen, csende

sen pihent’^

Újra otthon

Szülőfalum, drága földem,

hol gyermekéveim reggelén

annyi szép napot töltöttem,

hogy is felednélek most el én?

Hol nyári nap tűző hevében

kedvvel merítettem enyhet én

folyód bővizű medrében

és a tölgyek árnyas rejtekén.

Boldog vagyok e múló órán,

hogy újra láthatlak kis falum,

s szenderegve egy kicsi padkán

ezer virágod a koszorúm.

Látom ahogy egy fűzfaág

fonódik a virágos hársra,

s szívemnek enyhe vigaszt ád,

ha szemem tarka meződ látja.

Ha feléd megyek, minden lépten

emlékim kísér mint drága kincs,

s a tovatűnő sók-sok évben

a kihunyt fénynek szépsége nincs.

És ha leülök egy ház elé

hallgatni mit regél a szél,

füttyős hangom vígan zeng belé

a tájba, míg a szél beszél.

Néha-néha kedves, halk zene

árad, mintha játszi hangok

andalító húrja zengene,

ahol falum szíve dobog.

S bár lassan telik minden napom

és csönd honol a vén dombokon

az erdő és puszta megett,

mégis ezerszer áldom neved.

TÖRÖK ELEMÉR