Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - Mács József: Végrendelkezés (rajzolta Harmos Károly)
míg te elvoltál itthonról. Ő vette a lo vakat, teheneket. — De én tartom el magát. Tőle éhen- dögölhetne. A vénember összerezzen a szóra. A menyére esik a gondolatba, aki gyű löli, megfojtaná őt egy kanál vízbe, aki, mióta a házba tette a lábát, hát meg- számlálhatatlanszor vágta a fejéhez, hogy akkor vesztette el az eszét, ami kor két gyereket csinált. A menye, az éles nyelve, meg a fösvénysége keseríti most a borral' együtt a szívét. — Benned a bizodalmam, fiam — jelenti ki botladozó nyelvvel, mivelhogy már jóval többet ivott a szükségesnél. — No látja. Akkor úgy döntsön, hogy én se pártoljak el magától. — Hát mit tehetek? ... Az öcskös a kérdésre nem válaszol. Feltápászkodik és elsiet a postára. Au tóért telefonál a városba. Mikorra visz- szatér, a vénember az asztalra hajolva szundít. Megrázza a vállát és úgy oko sítja: — Begyön a városba. — Oda én minek? — Begyön, oszt aláírja a végrendel kezést. Aztán a poharat megtöltvén, megfo gatja a vénemberrel, akinek inkább a szájaszélén és nem a torkán lefelé ke res utat az ital. — Bemehetek, — ha a törvény úgy akarja. Mire a bort elfogyasztanák, az autó is megáll a kapu előtt Az öcskös fel öltözteti az öreget jobban, illendőbben és betuszkolja az autóba. Elrobognak a városba, hogy felkeressék a hivatalt és alákarmoltassák az öreggel a végren delkezést. Míg odajártak, egy árva szót sem ejtettek. Hazatérve az öcskös szi- iajabb, jókedvű lett, míg a vénember magábaroskadtabb, szomorúbb. A fiú úgv járt-kelt az udvaron, mint a ház, a föld gazdája, míg az öreg az asztal sarkánál józanodott, keze fejére hul- lajtva könnyeit. Mert hát az idősebb fia, Vilmos, nem ment el egy életre a portáról, csak a városba ment szekér- aljáért, meg egyébért ő még hazajön. Este jön. Vilmos, a kisemmizett gye rek. Valamilyen mélyről utat törő érzés rázta meg a vállát, zokogtatta fel a vénembert. Megbénult a nyelve, nem akart mozdulni, ha az öcskös bejött és borral kínálgatta. Szégyelte a kisebb fiú előtt is, hogy a másikat, a nagyob- bikat kisemmizte a vagyonból. S még jobban restelte, hogy a szomszédok tu domást véve a rendelkezésről egymás nak adták át az ajtó kilincsét ilyen meg jelzésekkel: — Hát mégis Gazsira írattad a fődet? Vagy: — Mit szól a Vilmos ehhe? A vénember a semmibe bámult. Az öcskös meg bevágta a vendégek után az ajtót és dühödten ordibálta: ide többet senki be ne tegye a lábát. És ilyen feszültséggel telített levegőbe tért vissza a városból a bátyus és a felesége. Már a falu szélső házából ki szaladó Julcsa néni kikotyogta a hírt, a végrendelkezést. Ahogy haladtak bel jebb a faluba, a hírrel kifutó asszonyok csak egyre szították Vilmos haragjának tüzét. Nagy, hosszú léptekkel közelítette meg a portát, az asszony alig bírta kö vetni. Bevágta a kiskaput, hadd törjön hadd essen szét, ha nem az övé és be rúgta a konyhaajtót is. Habzó szájjal, feldúlt lélekkel állt a küszöbön. Süví tett a hangja az öcskös felé: — Gazember! — Csaló, rabló! — szipogott az asz- szonya. — Hát ennyi vagyok én, kisemmi zett! — ordította Vilmos a vénember fülébe. De az öreg hallgatott, mint a süket, a szeméből patakzó könnye beszélgette ki, hogy él, érez, fájdalma van. Gör csös ujjaival a pipáját szorongatta és annyit mondott: — A törvény meg Gazsi akarta így, fiam. — Ügy... Gazsi... — hörgött a nagyobbik fiú. — Hát én nem vagyok fia az apámnak? Hát én senki, semmi vagyok itt? Kutya, akin rúgnak egyet, mielőtt a házból kitaszítanák? — Rá se nézz, se az öregre, se arra az utálatosra, fúljanak meg a fődben, a gazdaságban — rítta el magát az asz- szony. Az öcskös szemrebbenés nélkül hall gatta a szóáradatot. Ült az asztalnál és a vizeslócát nézte. Egy-egy megvágó sz<f bátyja szájából még jobban meg- áffyazta talaját szívében az irigységnek, gyűlölködésnek. Ült mozdulatlanul, mintha megsejtette volna, hogy neki már mindig így kell ülnie szótlanul, míg bátyjával - birtokolja ezt a házat Ült és valami folyton azt sugdosta szí vének, hogy enyém a föld, csak az enyém. Ügy állt Vilmos a konyhában, mint villámsújtotta fa a mezőn. Belülről éget te a megbántottság. Az ordibálásba be- lerekedten lefutott a pincébe, hogy egy nagy kancsó borral visszatérjen. Mert
