Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 3. szám - Magyar Bálint: Az ember tragédiája (Budapesti színházi levél)
ményének 4140 sornyi terjedelméből csak alig 2500 sort, tehát annak nem sokkal több, mint a felét válogatta ki előadásra, első sorban a közönség teherbíróképességérc gondolt. A rendezői cenzúrának a mü ren geteg gyönyörű része esett áldozatul. Kima radt a fölöslegesnek látszó második prágai szín jórésze és kimaradt a nehezen meg valósítható űrjelenet, néhány máshová be illesztett sora kivételével. A későbbi év tizedekben ezen nem sokat lehetett segí teni. A Nemzeti Színház technikai felkészült sége sohasem volt jó. A Paulay Ede után következő másodrendű igazgatók nem tudtak a helyzeten javítani, sőt Az ember tragé diája a színpadon a megszokás unalmába süllyedt. Az előadást a mű iránti szeretetből mindig sokan látogatták, de a színházi él mény bizony egyre kevésbé ért fel a mű va lódi értékével. Az első világháború előtti években már odáig romlott a gondozatlan előadás, hogy minden kép között le kellett ereszteni a vasfüggönyt, ami tönkrezúzta a mű egységét és szétdarabolta a folyama tosságot. Századunk huszas éveiben került Paulay után először olyan ember a Nemzeti Színház élére, aki kellő szeretettel és művészi hoz záértéssel nyúlt a problémához: Hevesi Sán dor. Két ízben is, 1923-ban és 1926-ban, egyre fejlődő ízléssel és javuló eredmények kel rendezte újra a nagy művet, szerves egységbe fogva az eddig széthulló képeket. Egy valamin azonban ő sem tudott segíte ni. A jelentős mennyiségű szövegben, ami Az ember tragédiája előadásaiból kimaradt, per sze benne voltak mindazok a kényes rész letek, amik a haladó Madáchot nem tették kívánatossá bizonyos körök előtt. Kimarad tak az egyházra nézve kompromittáló szö vegek, kimaradtak azok a részek, amik ből kitűnt, hogy az egyetlen francia forra dalmi motívum nem okozott csalódást Ádámnak, és kimaradt az úr-jelenet nagy része, amiben a materialista filozófia ka pott komoly hangot. Persze, szinte teljesen kimaradt éppen ezért a Föld szellemének a szerepe is. Hevesi Sándor tehát művészi leg fejleszthette az előadást, de világnéze tileg nem, hiszen a Horthy-Magyarország állami színházának vezetőjeként igen erős ellenőrzés alatt állott. A huszas években hogyan is lehetett volna elmondani a fran cia forradalomról olyan sorokat, amiket a második Kepler-kép elején mond az ébredő Ádám — (Mi nagyszerű^kép tárult fel sze memnek. Vak, aki isten szikráját nem érti, Ha vérrel és sárral volt is befenve, Mi őriás volt bűne és erénye, És mind a kettő mily bámulatos, Mert az erő nyoma rá bélye gét .,.) Hiszen még a Marseillaise is tilos volt egy ideig a színpadon, majd amikor újra engedélyezték, ez az engedély csak arra szólt, hogy a párizsi kép előtt a ze nekar néhány motívumot eljátsszék a for radalmi dalból, de Madách kívánságának, hogy a párizsi kép 'a dal lendületével érjen is véget, nem tehetett eleget a huszas évek Nemzeti Színháza. Később, a harmincas években a párizsi képet teljesen eltorzítva, tragikus befejezéssel játszották és kihagy ták az egész második prágai képet, miáltal a francia forradalmi jelenet ugyanolyan in tenzív csalódással zárult, mint akár az athéni kép. Az ember tragédiájának az értékelésében a két világháború között sajátságos kettős ség volt tapasztalható. Az egyház hivatalos képviselői elvetették a művet. Prohászka Ottokár püspök például egy tanulmányában „ördögi káromlásának minősítette. Ugyan akkor viszont évről évre a szegedi Dőm előtt hozták színre, vallásos ünnepi játékot csi nálva belőle, a mennyei keret külsőségei által megtévesztve. A „vallásos játék“ gon dolata tovább élt a Nemzeti Színház 1937— 1942-es előadásaiban is, lehetőleg kiszorít va Madách müvéből mindazt, ami nem har monizált a vulgáris, kispolgári elképzelések kel. Ebben az időben a második Keplef-kép végleg kimaradt, az űr-jelenet puszta jel zéssé degradálódott és jellemző módon el tűnt először részben, majd egészben a lon doni kép végéről az elítélt jelenetének ha talmas társadalomkritikája. Amikor azonban a teljes emberi életet szintétikusan átfogó nagy műből egyoldalú „vallásos játék“ vált, ugyanakkor bizarr el lentétként, egyre nőtt a darabban Lucifer jelentősége. Egy nem őszinte korban ez nem is történhetett másként. A polgári kor nem volt őszinte: vallásosnak hirdette magát, de a vallásnak csak a külsőségeit tartotta be, valójában szabadgondolkodő volt, cini kus, hitetlen. Lucifer sokkal közelebb állt hozzá az Ürnál, sőt Ádámnál is, hiába volt maga az örök ember, a küzdő, tévelygő, valóságos ember. Lucifer tehát lassan ro konszenvessé vált, szinte atyai jóbarát lett, akinek józan, intő szavait Ádám érthetetlen makacsságában nem fogadja meg. A polgári közönség furcsáivá nézte Ádámot, aki képről képre új hittel indul neki az új küz delmeknek, holott „mindenki tudja“, hogy az új küzdelmeknek csak új csalódás lehet a vége. Az Űr szava meg különösen idegenné vált. ünnepélyes volt és megremegtető, mint az orgonabúgás, csak éppen más nyelven szólt, mint ahogyan a húszas-harmincas évek közönsége megérthette volna. Előadókból és nézőkből egyaránt hiányzott az a hit, ami
