Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Babos László: Szökevények
kannát, viszi az ajtóba, a világosra, meg - nyálazza az ujja hegyét, belédugja a „só”-ba, majd a szájába s úgy elkezd nyeríteni, röhögni, hogy csodálkozásom ban még az evésről is megfeledkeztem. Hát ezzel meg mi történt, mi baja? „Mit röhögsz, megbolondultál?” fordulok neki. De az csak röhög, látszik, hogy valamit akar mondani, de nem bírja kinyögni. Csuklik, dadog — végül aztán nagyne- hezen megértem: „Te, te marha, hisz ez permetezőszer, nem só!" Először azt hit tem, hogy bolondozik, aztán meg meg ijedtem, de végül mondom: „Bánom is én, miattam lehet, ha a Móric szívhat sző lőlevelet dohány helyett, én is megsóz hatom a hagymát permetezőszerrel." De azért abbahagytam az evést, kiöblítet tem a számat borral, közbe le is csú szott egy-két korty. Nem lett semmi bajom. Egy darabig még emlegették, rö högtek a rovásomra, de aztán más gond jaink támadtak. Azt mondja az öreg: — Gyerekek, nem jól van ez így. Hogy nem igyekszünk vissza a szakaszhoz, az rendben van, de így magunkban nem bóklászhatunk, mert még bajba kerülünk. Az lesz a legoko sabb, ha csatlakozunk valami társaság hoz, persze olyasfajtához, amelyik há tul van és hátul is marad. Valami tü zérfélékhez. Az ördög nem alszik, nya kunkra hozza a tábori csendőröket, azoknak aztán beszélhetünk, hogy nem találjuk a szakaszt, hamarosan útbaiga zítanak, de úgy, hogy arról koldulunk. Hát gondolkozzatok, süssetek ki valami okosat, vagy ha belátjátok, hogy mar hák vagytok, akkor gyertek utánam. Mi, csakhogy gondolkoznunk ne kell jen, vagy ha balul üt ki a dolog, ne le gyünk az oka, szíves örömest beláttuk, hogy marhák vagyunk. — Hát akkor gyerünk! — indított bennünket útnak. Estére aztán eljutottunk ide, ebbe a présházba, hallgatjuk a rádiós szakasz vezetőt —- „Doktor kettő itt áll — dok tor kettő itt áll” — ... hogy nem reked már be! — meg nézegetjük a „társasá got", amelyhez csatlakozni szeretnénk. Ezt persze nem lehet olyan egyenesen kimondani, tudja a fene, mi lakik ezek ben, egyelőre hallgatunk, várunk. Majd csak eligazodik valahogy a dolog. A présház úgyszólván üres. Pince nincs alatta, a gazda bizonyára haza hordja a mustot. Néhány rossz hordó, kettőn deszka van keresztbefektetve, azon ülnek a honvédok, akár az ázott verebek, arra telepedünk mi is. Különös mécses világítja meg a helyiséget. Ci- pőkrémes skatulya fedelébe zsírt öntöt tek, beléillesztettek egy darab gatya- madzagot, neki van támasztva a skatu lya egyik oldalának — kész a mécses. Hogy valami nagy fényességet támasz tana, azt éppen nem lehet állítani, de hisz úgy sincs itt semmi érdemes lát nivaló. Az „öreg” nekifog ismerkedni. Rövide sen kitűnik, hogy a szakaszvezetőhöz csak három ember tartozik, a többi olyasfajta, mint mi. Ha ugyan a sza kaszvezető, meg az emberei is nem olya nok. Ellenemond ennek a különben va lószínű feltevésnek a rádió, vagyis in kább az, hogy olyan buzgón keresi az összeköttetést. Azt mondják azonban, hogy aki keres, az talál, ez pedig — szemmelláthatólag — nem talál semmit. Lehet, hogy nem is keres, csak szemre. Hisz utóvégre mi is keressük a szaka szunkat Tudja a fene! Megindul a beszélgetés. Igaz, meglehe tősen kényszeredett, nyilvánvalóan fé lünk egymástól. Hallgatni arany! De azért mindegyikünk szeretné kitudni a másik gondolatát, szándékát. —* Jó lesz innen is odébbállni, nem biztonságos ez a vidék, ki tudja van-e előttünk gyalogság? —• veti fel csak úgy mindenkinek és senkinek, talán — legalább is úgy látszik hogy — csak sajátmagának az „öreg".
