Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Babos László: Szökevények
Válasz nincs. Az emberek ühm-get- nek, van aki rábólint, de csak vigyázva, félig. Gondolom magamban, sokkal okosabb volna, ha nyíltan beszélnénk, hisz bizo nyára úgyis mind egyben törjük a fe jünket, már-már el is kezdeném, de Móric szemmel tart s hogy nyitnám a számat, jól oldalbavág a könyökével. — Várd ki bolond! — dörmögi felém, — miért kezdjük éppen mi? — Hiába, is mer a gyerek, tudja, mit akartam mon dani. Tovább folyik a tapogatózás. Lassan azért nyíltabban beszélünk, a tiszteket, meg a németeket már együtt szidjuk, csak a legfontosabbról nem esik szó. Hogy mi lesz velünk, mit tegyünk. Hisz tud juk mi azt jól, hogy miben sántikálunk, csak nem akad senki, aki egyenesen kimondaná. Laci bácsi újra kezdi: „Ha itt mara dunk, itt kapnak bennünket az oroszok!" Nem fenyegetés ez, csupán megállapítás, de olyan formában, hogyha akadna köz tünk valaki rühes, ne akadhasson meg rajta. Mert az ember sohasem tudhat ja, hogy mi lakik a másikban. Láttunk mi már mindenfélét! Valaki rászól a szakaszvezetőre: „Hagyd már a fenébe azt a hivogatást, még ránkvezeted az oroszokat, nem hal lottad, hogy be tudják mérni a rádiót?” A szakaszvezető nem válaszol, oda se néz, buzgón fejleszti tovább az áramot és darál: „Doktor kettő itt áll — ...” Most valaki megszólal hátul, a sötét ben: „Hát aztán!” Értjük mind. Válasz az öregnek. Azt jelenti: „Hát aztán, ha itt kapnak!” Csend. Nem esik egy szó sem több. Kezdem magam valahogy kényelmetlenül érezni. Mozgolódás támad, felkelek én is a desz káról és elindulok a présház másik vé ge felé. Szeretném megnézni azt, aki az elébb szólott. Ott ül, a sötétségbe bur kolózva. Alacsonytermetű, kurtalábú honvéd. Egy a sok közül. Csak a szeme világít szokatlanul. Mintha lázas lenne. Valahogy rosszul érzem magam a köze lében. Ő is végignéz, nem látszik rajta, hogy félne, de a tekintete bizalmatlan. Felkel és odamegy az ajtóhoz, lassan óvatosan lépked. Utánanézünk, kilép az éjszakába. Nem megy utána senki. Egy darabig még üldögélünk, csendben, senkisem szól egy szót sem. Egyszer- csak feláll a Pali: „No gyerünk!” Felcihelődünk mi öten és indulunk. Hogy kívülkerültünk, egy kissé távolabb azt mondja: „Jobb volt onnan eljönni. Nem jó a sok ember. A között minden féle akadhat. Rühes is. Törődjünk mi csak magunkkal. Ismerjük egymást. Nem lehet semmi baj. Valahol már csak ki várjuk őket. Nem lehetnek messze. Ott sem lesz rosszabb. „Ne félj", fordul fe lém, „hagyma lesz ott is, meg talán még só is akad”. Nem nevet senki. Aztán kivártuk őket. Nem is kellett soká várnunk. *** Egy hét múlva Oeoén, a fo golytáborban levesért álltam sorba. Hátranézek, hát ott áll az én rádiós szakaszvezetőm. A vállára csapok: „No, szaki, ismersz?” „Ismer a fene!” mond ja. „Nem emlékszel a présházra? — Doktor kettő itt áll — ki a csodát hív tál?” „Nem hívtam én senkit, csak hát valamit kellett csinálni, háthegyha be hozott volna az ördög valami csirkefo gót!” „Igaz” mondom, „hát mi van a többiekkel?" „Itt vannak azok is, majd mind.” „Az a baka, aki kiment, az is?” „Van ám az anyja kínjában!” feleli, „az nyilas volt, még az este kinyírtuk. Ti- felőletek sem tudtuk, hogy mit gondol junk. Jobb volt, hogy elmentetek.”
