Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Babos László: Szökevények
Ha rmos Károly ra)za . „Doktor kettő itt áll — doktor kettő itt áll — doktor kettő itt áll—-* a rádiós szakaszvezető úgy tekeri készüléke fo gantyúját, mint a verklis koldus s szü net nélkül ismételgeti a hívójelet. Hogy kit vagy mit hív, nem tudjuk, igaz, nem is igen törődünk vele. El nézzük, méregetjük a szakaszvezetőt, meg azt a rajnyi ágrólszakadtforma hon védet, akit itt találunk vele. Mi öten, már másodnapja tekeregtünk, csellengtünk a szőlőhegyek között és az istennek sem tudtuk megtalálni ala kulatunkat, a huszonkettő per kettő ak- navetős szakaszt Azaz, hogy őszinte le gyek, nem is igen igyekeztünk megta lálni. Az „öreg*' Laci bácsi — öregnek hívtuk, holott aligha lehetett több har mincötévesnél — bizonyára jól tudta, hol kellene keressük, de valahogy úgy vezetett bennünket hogy már másod napja hírét sem hallottuk. Az egyik alakulattól a másikhoz vetődtünk, csak a németeket igyekeztünk elkerülni, azok rögtön nyiltparancsot követeltek raj tunk. A magyarok nem sokat törődtek velünk; ha éppen evés idején érkeztünk, a mi csajkánkba is löttyintettek vala mit, megesett az is, hogy nekünk estek, mit kószálunk, mint az Orbán lelke, hol az alakulatunk, de inkább csak azért, hogy menjünk hamarabb a fenébe, ne együk el előlük az amúgyis szűkös me- názsit. Egyszóval a körülményekhez ké pest meg voltunk elégedve helyzetünk kel. A körülményekhez képest! A körülmények pedig a következők voltak: A zászlóaljat, amely mellett ala kulatunk önálló aknavetős szakaszként működött — máig sem tudom, hogy miért voltunk önállóak, akkoriban so kat vitatkoztunk ezen — Kőszárhegyen megsemmisítették az oroszok. A meg semmisítés a szó szoros értelmében ve endő, azt az egy-két reszkető, dadogó nyomorultat leszámítva, akit éjjel hoz tak be a szanitécek, nem maradt meg a zászlóaljból senki. Nem tudom miért volt szüksége had vezetőségünknek Kő- szárhegyre, annyi bizonyos, hogy egy másután négyszer rohamoztatta meg a szerencsétlen honvédekkel a meredek, puszta, fátlan-bokortalan lejtőt. Egy al kalommal ott is voltam egy ilyen ro hamnál, az aknavetők tüzét kellett vol na irányítanom. Annyit már értettem az irányításhoz, hogy jó messzire elvit tem a tüzet bakáinktól, nehogy agyon verjenek — egyszer kishíjján az is megtörtént, mert közéjük lőttünk *—
