Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Babos László: Szökevények
különben csak az isten tudná megmon dani, hogy hová potyogtak az aknáink. Mint mondtam, így aztán tanúja voltam egy rohamnak, jobban mondva egy raj halálbaküldésének. Ott térdelt a raj a hegy lábánál, a hevenyészett «árokban, fölötte keményen, kegyetlenül magaslott egy jutási altiszt alakja. Egész biztosan jutási volt, meg lehetett azokat ismerni messziről. Bár jobb volt, ha az ember nem került velük ismeretségbe. Tisztet nem láttam a közelben. A honvédek tompán, bárgyú tekintet tel meredtek maguk elé — valószínűleg már bennük volt a szokásos rohamelőtti pálinkaadag — egyszercsak felállottak, nem is hallottam a vezényszót, csak va lami „rosseb" meg „azannyaúristenít” ütötte meg a fülemet és elindultak. Neki a kopár lejtőnek, fedetlenül. Nem tudtam tovább nézni. Ott hagy tam a telefont is, a Kender Ferkó ült melléje, lefeküdtem az árok aljára és olyanokat gondoltam, amikér nem lett volna tanácsos hangosan Kimondani. Nem tudom meddig tartott a „roham”, de nem tarthatott sokáig. Hogy visszamentem. Kender Ferkó neki is fogott elmonda ni, hogy az égjük honvéd két darabban gurult vissza a lejtő aljára, tisztára ket tévágta a nehéz géppuskasorozat, de én csak rányögtem; végignézett rajtam és abbahagyta. Azt már hallomásból tu dom, hogy végül mégiscsak elfoglalták a hegyet, az oroszok meg „sztálinorgo- nákat” vontattak oda és két óra alatt vége volt a zászlóaljnak. Akik végig nézték, azt beszélték, olyan volt a hegy, mint a karácsonyfa, ha meggyújtják rajta a csillagszórókat. Hogy megsemmisült a zászlóalj, elve zényeltek bennünket máshová. Ki tudja, hová kerültünk volna, ha eljutunk odáig. Csakhogy Balatonfőkajárón megint baj ba kerültünk, néztük, hogy merre tága sabb, otthagytuk a lőszerünk felét s így esett aztán, hogy mivel az oroszok még sem foglalták el a falut, — ők tudták, miért, mi miattunk ugyan elfoglalhat ták volna — ötünket visszaküldték, hogy hozzuk el az ottmaradt aknákat. Vissza is mentünk, körülszaglásztunk a faluban, megállapitandó, hogy hol jut hatnánk egy kis enni-, inni-, meg szív ni valóhoz, a lőszert eszünk ágában sem volt megkeresni, veszedelmes jószág ám az akna, meg nehéz is, mint a só; már csak sokkal könnyebb azt jelenteni, hogy nem találtuk; és elindultunk a szaka szunk után. De mikorra visszatértünk, az már ki tudja hol járt. így aztán tekeregtünk-csavarogtunk a szőlőhegyek között, mint a gazdátlan jószág. Nem is lett volna semmi baj, könnyű szívvel viseltük el helyzetünket, Csak nagyon kifogytunk a dohányból. Ennivaló még csak akadt, :nnivalóróí nem is beszélve, a pincékben volt bor akármennjn, vederszámra hordták a hon védek, akadt még olyan bolond is, aki víz helyett bort használt a beretválko- záshoz, nem legénykedésből, csak mert vízért el kellett volna gyalogolnia vagy két kilométernyire, az oroszok meg be lőttek az útra; de dohánya már nem volt egyikünknek sem. összeszedtünk már minden cigarettavéget, kikotortuk a zub- bonyunk meg a köpönyegünk zsebeit, elszíttuk a szösszel kevert dohányport — átkozottul büdös volt, még most is érzem a szagát — s vége volt minden tudományunknak. A cigány Veszprémi Móric biztatott bennünket, hogy megte szi dohány helyett a száraz szol őlevél is, de, bár előljárt jó példával, mi töb biek nem tudtunk rákapni. Már a második napja csavarogtunk, délfelé egy pincében jól be nyakai tünk, én jól is laktam vöröshagymával, ott volt egy zsákkal a pincében. A Schneider Pali valahol kint járt s hogy visszajön azt mondja: „Te, a fene a gyomrodat, hogy eheted só nélkül azt a hagymát!” Mondom: „Már hogy enném só nélkül, van itt só elég, nem látod, ott van a lábadnál, egész kannával.” Pali fogja a
