Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 12. szám - Egri Viktor: Levél fiatal dráma és prózaíróinkhoz
Kiderül, hogy az írás legelemibb szabályainak ismerete nélkül fogott bele nép színműve írásába. — Mi késztette a darabírásra? — kérdem. — Segíteni akarok. — hangzik a felelet. Derék, tiszteletet érdemlő szándék ez. De miért van meggyőződve arról, hogy segít az egységes földmüvesszövetkezet megerősítésében, ha tíz vagy húszol dalnyi kéziratban roppant gyakorlatlanul arról beszél, hogy be kell lépni a szövetkezetbe, mert minden becsületes parasztnak ott a helye, — ha mindvé gig csak szólamokat rögzít és papírosízü szavakkal agitál a közös munka mel lett. — Hol a konfliktus? — teszem fel az újabb kérdést — Jancsi édesapja nem akar belépni a szövetkezetbe. Jancsi édesapja természetesen a harmadik felvonásban feladja maradi állás pontját, belép a szövetkezetbe és Juliska Jancsié lehet. Népszínmű?! Kezdjem magyarázni, hogy nem hallom kicsengeni az írás egyetlen sorában sem a nép hangját, hogy egyetlen mondata sem kap meg, az emberek valami furcsa el rontott tudálékos nyelven beszélnek, aminek semmi köze az élet nyelvéhez, a nép ízes és fűszeres beszédéhez, hogy csak egy rosszul szervezett és rosszul irányított gyűlés szólamait hozzák magukkal magánéletükbe, mintha a falu pitymalattól napszálltáig mást se tenne, mint politizálna, egymást agitálná, egymást győzködné. Hol van a falu népének gazdag érzelmi élete, hol vannak mély emberi prob lémái, amelyekkel mindenki a maga módján birkózik? Hol van az igazi falu, amelynek élete annyi érdekességet, feszült drámai momentumot és helyzetet tartalmaz, hogy író legyen a talpán, aki az új emberért folyó hatalmas drámai küzdelemnek, az ember átalakulásának egy-egy fázisát hitelesen és jól meg tud ja ragadni? Mennyi álmot, mennyi reményt fektetett bele írásába és íme, meg kell tud nia, hogy munkája meddő volt. * * * — Való, megtörtént esetet dolgoztam fel darabomban! — ezzel próbál súlyt adni kéziratának egy másik jelentkező. A közösen elvégzett elemzés kideríti, hogy a darabban taglalt esemény való ban előadódott, ám mégsem lett az esemény jelenetes elmondásából színdarab. Hogy miért nem lett? Azért, mert nem elég az élet lényeinek puszta másolása, szürke visszaadása, ahogy a rossz fénykép sem nyújt művészi élményt. Amint művész ecsetje kell, amely a tájból a lényeget kiemeli és a néző szemének is fel fedezze igazi szépségeit, írói tehetség kell ahhoz is, hogy az élet tényedből ki ragadja a lényeget, meglássa a jellemeket kialakító erőket, az újnak összecsa pását az elhaló régivel, a drámai bonyodalmakkal teli harcot a maradival, az újnak győzedelmeskedését a tegnap felett. A dráma anyaga maga az élet, ahogy előttünk folytonosságával és átalakulá saival, bonyodalmaival mutatkozik. Ezt a fejlődő, vajúdó való életet kell az író nak meglátnia és megrögzítenie. Ám az író feladata nemcsak az, hogy nyitott szemmel járjon és figyeljen a világban, tehát megtalálja a „való, megtörtént esetet”, hanem az is, hogy ezt a látottat és tapasztaltat, ezt a való esetet mű vészileg fel is dolgozza. Miben álljon tehát a munkája? Álljon elsősorban abban, hogy megkeresse a megfigyeltek és látottak mélyebb értelmét Az eset, a való történet egymaga nem elég. Egyéni élményeit, benyomásait sürített élettapasztalatokkal kell gazdagítani, amelyet a haladó világnézet, az élet minden tényét és igazságát híven visszaadó marxista világnézet tartalmaz. Ahogy a gyakorlati politikának a marxizmus- leninizmus az alfája és ómegá ja, a valóságot figyelő és a valóság minél mélyebb megértésére törekvő mű vésznek is ez ad iránytűt a kezébe. Minél jobban és mélyebben ismeri az elmé letet, annál jobban igazodik el művészi munkája belső törvényei közt és érti meg egyúttal az élet tényeit és valóságait. Előző levelemben arra kértem fiatal költőinket, hogy olvassák Illyés Gyulát, Zelk Zoltánt, Benjámint, Kónya Lajost, Kuczka Pétert vagy Bábi Tibort és többi fiataljainkat, ízleljék a szovjet költők kitűnő magyar fordításait, Maja kovszkijt, Scsipacsovot, Tyihonovot, Iszakovszkijt, Sztálszkijt, Dzsambult és a
