Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Tóth Tibor: Látogatás a 75 éves Harmos Károly műtermében
oCátwjctfás a f s eÁtej- ИхШп/к &(А&Сц тиШмеОек — Térjünk vissza a realizmushoz, az embereknek, a mi közönségünknek nem expresszien izmus, impresszionizmus, fu- turizmus kell, hanem a józan, egész séges, becsületes piktúra, amely az élet igazságát tükrözi. Beszélgetésünk első percedben ezekkel a szavaikkal fejezi ki művészi hitvallá sát Harmos Károly, a kiváló komáromi festőművész, aki november 28-án ünnep li 75. születésnapját. Csendesen, parázs ló meggyőződéssel mondja. Szavai nem szorulnak bizonyításra. Ékesszólóan ta núskodik igazságukról az a vagy két száz kép, amely bizarr, sokszínű kárpit ként borítja a komáromi kultúrház leg magasabb emeletén szerénykedő műte rem falait. A való .életről beszélnek ezek a képek, a munka öröméről és győzel méről. Emitt meghitt csallóközi táj, odább fülledt levegőjű bánya, zakatoló gyárműhely, amott álomködös és mégis valóságszerű kórházi műtő, vitatkozó munkások, emberek, akikkel mintha az imént találkoztunk volna. Olaj, akva- rell, tempera, szén- és tussrajz, famet szet ... Meglep ez a sokféleség és nem állom meg, hogy ne kérdezzem meg Harmos mestertől, miért nem speciali zálta magát egy műfajra. — Amikor 1902-ben befejeztem a kép zőművészeti főiskolát, — válaszolja, — megkérdeztem tanáromat, Székely Ber talant. tulajdonképpen melyik technikát is válasszam, mert engem egyelőre min den érdekei, minden izgat. Ez a helyes, válaszolta ő, csak hadd forrja ki magát, hadd fussa ki magát, aztán majd meg állapodik egy kifejező eszköznél . Hát azóta forrok, — teszi hozzá, — azóta futok akvarell és olaj,- szénrajz és fa metszet között. Mindenbe beleártom ma gam és rengeteg bűnt követek el, — is merd be mókás bűntudattal. — De most valami újat találtam ki, — vezet a festőállványhoz, amelyen nem rég megkezdett vászon feszül, rajta bi zarr össze-visszaságban alakok, témák. Emitt egy pádon három ember, az egyik nyilván álmos, fejét a szomszédja vál lára hajtja, amott méltóságteljes kupo la, előtte a széles lépcsőn ember halad fölfelé. Állatok, emberek... Ennek a vá szonnak az a címe: „Ami éppen az eszembe jutott“. „Minden téma tulajdon képpen egy külön-külön képre való, de sürget az idő és duzzadnak bennem az élmények. Néha úgy érzem, már nem fémek belém. Ilyenkor friss vásznat fe szítek, megfestem, ami éppen az ecse temre kívánkozik és megkönnyebbülök.“ Nem lehet ezt a kedvesszavú, szál egyenes tartású, hófehérhajú művészt nem szeretni. Minden szava, minden mozdulata emberi és közvetlen, az em ber és az élet szeretete árad belőle. Al kotókedve, ereje kifogyhatatlan. És ami kor egy kupica kisüstön főtt lehörpdn- tése után felajánlja, szólítsam csak egy szerűen Károly bácsinak, úgy érzem, más-- kép nem is lehetne, hisz meghitt isme rősök között semmi helye s feszélyezett- ségnek, formaságoknak. Az életéről beszél: — Hatvanhat esztendeig, 1945-ig nyög tem a kisebbségi sorsot. Úgy kezdő dött, hogy heten voltunk testvérek, köz tük én az egyedüli fiú. Képzeld, hogyan basáskodtak fölöttem a lánytestvéreim. Aztán tovább folytatódott az iskolában. Nagyapám Karvinán volt bányamérnök, apám is ezt a hivatást választotta él az osztrák gőzhajózási társulatnál vállalt állást. Meesekszaíbolcsra kerültünk. Ott az osztrák társaság csak német eleimi is kolát tartott fenn, azt végeztem el. A pé- csi gimnáziumban megint csak kisebb ségibe kerültem a magam német elemi jével és hiába tüntettek ki az első év végén, mert nagyszerűen megtanultam a magyar nyelvet, mégis csak megmaradt bennem a magányosság érzése. A kép zőművészeti főiskola elvégzése után (hat esztendeig külföldön, Olaszországban, Németországban — Münchenben és Ber linben', Angliában, Franciaországban jár tam, — a kisebbségi érzés persze itt nem tűnhetett el belőlem. Aztán vissza tértem Magyarországra és 1910-ben ta nítani kezdtem. Előbb Szentendrén, majd még ugyanabban az évben Komáromban. Itt is csak kisebbségiben voltam a bencés gimnáziumban, — egymagám civil csupa paptanár között. És így tartott ez — különféle változatokkal — 1945-ig, ami kor nyugdíjba mentem. Tanárkodásának éveiről beszélgetünk most.
