Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Urbán Ernő: Hintón-járó szerelem
maszítva, mintha bizony pellengérre ál lították volna. Csak félig halija, amit hall, amit az apja keményen, sistergő indulattal a tagságnak beszél. Esze meg a félszeme inkább az anyján van, aki az első sorban sóhajtozik. Árván, összetör tén, szabadjára hagyva könnye folyását. Ez bántja Bercit, ez a gyászoló siratás. Hát mi ő, pendelyes gyerek, aki a lá bát ütötte el? Avagy gonosztevő, hét- prófoás zsivány, aki fölött vérbíróság mond ítéletet? Hát még akkor mit erezne, hogyan feszengene Berci, ha a hátán is szeme lenne, ha a sarokba is ellátna? Peczöli Sándor tartózkodik ott csalá dostól. Igen, „tartózkodik“, nem ül, he lyesebben csak félig ül, mert életében először van itt s azt is meg kell monda ni, hogy meglehetősen vegyes érzelmek kel. A tudós, Farsang Győző beszélte rá, hogy jöjjön s Peczöli jött is, de előbb hosszú beszélgetése, valósággal diplo máciai tárgyalása volt Cseppentő Ferenc elnökkel a mezsgyeszélen. Az elnököt is a tudós elvtárs mozgósította s mint egy személyes „egyeztető bizottság“ a tár gyalásnál is jelen volt. Bökős, derékig érő gledicsia-sövény Peczöli meg a „Felszabadulás“ szőleje között a mezsgye, itt álltak, itt alku doztak, órák hosszat. Térkép is volt a kéznél (azt meg a tanácsházáról kérte ki a tudós) hol fölkapták, hol a sövény re terítették s közben mutogattak, ha donásztak, Tíz kataszter, húsz kataszter, cseres föld, lösztalaj, munkaerő, permet, ilyesmit hallottak repkedni, akik a völgyben, a patakmenti folyatott réten a szénát gyűjtötték. S Peczöliné se hallott többet, pedig suttyomban a méhesig lopakodott, ott figyelt, ott állt négykézlábra, hogy csak úgy dombosodott az „alapépítmény“. De vesztére! Addig izgett-mozgott, addig csavarta a nyakát, hogy jobban értse a tárgyalást, míg rá nem szállt, torkon nem szúrta egy dühös kis méhe. Az még sem mi, hogy fájt, hogy a csípéstől szinte golyva nőtt az álla alá, akkor követ kezett az igazi jajgatás, a szenteket is leimádkozó sopánkodás, amikor Peczö li bejelentette, hogy jönnek. Hogy ők is jelien lesznek Berci megregulázásán. „Jaj, csak azt ne, ilyen nyakkal, az isten sze relmére,. jaj de fáj, mit tegyek rá, ne kívánja a szégyenemet, a föld alá süly- lyedek, édesuram Sándor“. — Megmondtam ...! — morránt Pe czöli s úgy tett, mintha a kezét is emelné hoz^á. — Te is öltözz, ne ülj itt nekem! Ez meg a lányának szólt, Vilmuskának, aki a verandán sápadozott, aki szegény, könnyek fátyoléval a szemén, dehogy is látta, hogy mikor elfordult, bajszához kapott és csodák csodája, sodort rajta egy legényeset az apja. Hát Berci, ifjabb Majsa, annak hogy* telt a napja? Erre az elnök, Cseppentő Ferenc tud na a legjobban megfelelni. Mert az ap ja, az nem szólt ho^zá, rá se nézett, pe dig Berci úgy törte magát, úgy ügyes kedett, mintha bizony újoncnak állt vol na be őrmester-apja keze alá. S mind hiába ! Egyszer csak fut-biceg az öreg Fejes, emeli a vesszőseprőt, avval integet: — Berci-i-i! Bérezi te! Futás, ecsém, hivat az elnök. A Cseppentő elvtárs. S azt, hogy „elvtárs“, úgy mondta az öreg, hogy gondolatban a kalapját is megemelte hozzá. Csendesszavú, mértéktartó ember az elnök, termetre is inkább kicsi, mint kö zepes. Ki tudja, mért látta mégis félel metesnek s azt a szelíd, tűnődő szem- pillantását is villámlónak Berci? Pedig csak azt mondta neki, azt is dörmögélve Cseppentő: — Hallom, jól mulattál, fiam. Kár, hogy a lovaid zabba mentek. Apád arra kér, vigyünk taggyűlés elé. Én is amon dó vagyok. Hát te? Te mit mondasz, fiam? — Bánom is, én, — rántott egy csúfot a vállán Bereá. — Maguk tudják, ma guk a vezetőség. Este majd én is megtu dom. Dacoskodni, könnyelműsködni, mi az egy épkézláb, munkabíró legénynek? Ahová csak megy, ahol munkára jelent kezik, két kézzel kapnak utána. Ebben van Berci, ezzel vigasztalja magát. Mert az apja, lám csak, végére ért a vádbe szédnek, s úgy vágja oda, hogy csak nem cserdül: — Úgyis mint apa, akinek a fejére szégyent hozott, úgyis, mint brigádve- zeto, akit hanyagolt, semmibe vett, azt javaslom, hogy a lovak egészségének rongálása miatt vonjunk le ifjú Majsá- tól tíz munkaegységet. Majsáné fölsír, hüppög, a tagság meg dermed. Ez bizony nagy szó: egységle vonás! Erre a „Felszabadulás“-nál nem volt még példa. Suttogás indul, recsegnek a székek, ki erre fordul, ki arra, vita lángja is lobban, hátul pedig, a Peczöli-családban elsápad és fulladozó „mamuská“-jára néz Vilma. Mert fulladozik Peczöliné, X
