Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Urbán Ernő: Hintón-járó szerelem
föl-le hullámzik a melle. „Istenkém, édesistenkém, csak most segíts. Elárul, bevádol, én biztattam föl, nekem köszön heti a baját Berci“. S csaknem ájulás ba esik, hogy mit kap ő Berci anyjá tól, hogy támad az neki, ha a tagság megszavazza, a büntetést. Szavazásra azonban még nem kerül sor. Az elnöké, Cseppentő Ferencé a szó. Úgy kérdi, hogy a hangját se eme li föl: — No, fiam, megtudtad. Egységlevo nás. Ezt javasolja a vezetőség. Hát te? Te mit mondasz rá, fiam? Vagyis ott folytatja, ahol délben ab bahagyta. Hadd valljon színt, hadd en gedjen az oktalan dacból ez a különben derék, jódcügos gyerek. Berci azonban nem enged. Fölvágja a fejét, s apját, anyját, Vilmuskáját, min dent feledve, elkiáltja magát: — Azt mondom, hogy... hogy mától fogva nem vagyok tag. A községből is elmegyek. — Itt maradsz! Ki sikolt, kinek a hangja csuklik sí rásba, mint a párjavesztett madáré? ViLmuska áll sudáran, kigyulladva, ő ugrott föl a leghátsó sorban. Szembenéz Bercivel, az egész tagsággal s mitse tö rődve azzal, hogy megszólhatják, kineve tik, szapora, kopogós léptekkel Bercihez siet. — Itt maradsz! — markolja meg a ka bátja ujját — Ha meg elmész, én állok be helyetted. Én dolgozom le a bünteté sedet. Ki hinné, hogy a nagy pillanatokban a legények mulyábbak, szégyenlősebbek, mint a lányok? Hogy Berci is, ni, előbb fehér lesz mint a fel, aztán tele csalán- kiütéssel, a karját próbálja kiszabadí tani Vilmuska szorításából. — Azért se maradok, — vicsorog. — Miattam ne hozzon senki áldozatot. — Az eszed tokját, azt, nem áldoza tot. Ezt meg Peezöli, a kevésszavú Peezöli mondja, de úgy, mintha a világ legter mészetesebb dolga lenne, hogy ő, a meg átalkodott „magángazda“ felszólal a szö vetkezet taggyűlésén. Mi több, nemcsak felszólal, azzal kezdi, hogy oktat. Azt mondja: — Buta vagy te fiam, cucli való néked, nem menyasszony. Meg bot, arra a nyug talan fenekedre. Hogy gondolod? Arra való a szövetkezet vagyona, hogy ron gáld? Aztán ha megcsináltad a bajt, egyszerűen csak továbbállj? Hohó bará tom! Míg a tíz egységet le nem dolgoz tad, az ón kislányom „ne nyúlj-hoz- zám“ neked. — A-a-apja Sándor! — ugrik föl Pe- czöldné. — Csak nem lépett be, — Be én, már délután, a mezsgye fö lött, mikor téged a méhe szürkéit. Azt a nevetést, azt a felszabadult ka cagást! Hát ilyen ember ez a Peezöli? Ez van a mogorvasága mögött? Nézd csak nézd. Ebből lesz ám a jó tag. Ez még a patkószeget is fölszedi a földről, hátha jó lesz valamire. Hohó, várjunk csak azzal az örvendezéssel. Még nem fejezte be Peezöli. — Beléptem,-be — üt rá a fejévé! is. — Csak nem tagnak! — Hát? Ez nem egyetlen ember, hanem szinte az egész terem megrökönyödése. Baj azon ban nincs, mert most meg a kedves vendég, Farsang Győző tudós elvtárs áll ♦öl, szétlöki a bajszát és így felel meg öreges huncutkodással: — Legalább is nem szimpla tagnak. „Szőlész és gyümölcsész“-nek. Ha cse- metésük lesz, elvtársak, őt ajánlom bri gádvezetőnek. — Halt! Halt! — nevet, kiabál az el nök is, — ez már nem tartozik ide, ez már a második napirendi pont. Tessék rendet tartani, professzor elvtárs. Farsang visszanevet rá, hogy jó-jó, aztán leül és bizalmasan idősebb Majsá- ba könyököl. Hogy .mit szól hozzá, ugy-e ügyesen csinálta? Mit szólhatna idősebb Majsa? Hiába, öregszik már, hamar telemegy könnyel a szeme. Hogy ez micsoda ember, ez a professzor elvtárs, arany ennek minde ne. Hát ő nem bánja, lesz ami lesz, Őt kéri föl násznagynak a lakodalom ba... Az ám, a lakodalom. Még mindig truocol, mindig hányja magát ez a bo lond fiú? Dehogy truocol, dehogy hányja ma gát, a mákszemnél is kisebbre zsugorí totta a szeretetnek ez a szép összeeskü vése. Nem mer Vilmára nézni, csak érzi, nagyon érzi, hogy méltatlan hozzá, ha száz élete lenne, se tudná a szívjósá gát megköszönni. — Np fiam, — hallja meg az apja hangját, — te mait szólsz? Egyetériesz? — Nagyon, — azt mondja, — nagyon. Elvtársak, — kiáltja el magát, — sza vazzátok meg a büntetésemet. Erre az anyja is odafut, nem őt, ha nem Vilmuskát öleli meg, idősebb Maj sa pedig végkép megenyhülve így kö ti meg fiával a békét: — Ne félj, Berci, én leszek a lakodal ma kocsisod. Én fanom a lovak hajába a piros szalagot.
