Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Urbán Ernő: Hintón-járó szerelem
intézetének is kijut, főleg azért, mert most jött el az ideje annak, hogy sok sok esztendőn át dédelgetett álmait va lóra váltsa. Hogy a hazát Közép-Európa legszebb, legdúsabb gyümölcsös-kertjévé varázsolja. Azért jön-megy, azért leve lez a fél országgal, a hallgatóit is azért bíztatja felfedező útra, nyári csatango- lásra, hogy az új gyümölcsfajtákat, a fagy- és féregálló magyarkákat minél hamarabb megteremtse. Mert „magyar- ká“-nak hívja, így becézi csemetéit s ha növendéked Göcsejiből vagy a nógrádi hegyekből egy-egy ismeretlen vadócot hoznak neki, olyan boldog, úgy üdvözli faiskolája újoncait, mintha gyermeke született volna. Hát még ha parasztem ber ír neki, olyasvalaki, mint a „gyü mölcs-bolond" Peezöli Sándor?! Fogja a disznóbőr kuffert, mellyel annakidején a fél világot beutazta s már helyben is van, kész tervvel állít be az illető fa lujába. Vagyis inkább a tsz-be, m' t azé a jövő, annak van lehetősége telepítés re, beiskolázásra. Hogy szekér jött érte? Sebaj! Utazott ő már szamárháton is, de még tevehá ton is. Akkor meg minek hallgat, mi nek restelkedik ez a katonás, jóképű földi, aki pártfogásába vette? — Mondja csak, elvtárs, — markolja meg a lőcsöt — miféle ember ez a Pe ezöli Sándor? Szereti a tsz, jóban van vele? — Hát professzor elvtárs — kap a fé- lig-meghallött kérdés után idősebb Maj- sa, mert csak a teste van a szekéren, — megvagyunk egymással. Elég nagy a vi lág, elférünk benne. Hanem... tessék csak meg fog ózni, mert eső cseppent. Nem szeretném, ha az ingünk is elázna. Azzal gyí betyár! s olyan nyelvet- haraptató, föl-ledobáló hajtás követke zett, hogy beszélgetésről, puhatolózásról szó se eshetett többé. Meg nem áztak, bár egész úton há tukon vitték az esőt, a vacsorát is ide jében érték {rántott csirke volt túrós rétessel), a társalkodás azonban csak nem akart megindulni idősebb Majsa és a professzor között. Nem a tudós, hanem a fogatos brigádvezető hibájából. Oda is súgta neki a felesége: — Apja, te, mi bajod? Nem szoktál te ilyen nyögvenyelő lenni. — Talán ugráljak? örömömben cigány kereket vessek? — gondolta, de nem mondhatta ki idősebb Majsa s ha teheti, hát az ölében viszi vendégét az ágyba. Hogy már mehessen, hogy fülön fog hassa azt a hdntó-bitorló szökevényt. De mehetett? A tudós, Farsang Győző, vacsora után szétfente a bajszát, tiszta szívből megdi csérte a háziasszony főzőkanalát, azrtán azt mondta: — Látom, dolga van, elvtárs. Én nem zavarom, csak arra kérem, kísérne ta lán el az én gyümölcsész barátomhoz. Ez tett csak be idősebb Majsának, nem a kopácsi vásár! Hát kicsoda-mi csoda ez a professzor, hogy a gondola tában olvas? Mondhatta annak, hogy nézze csak, elvtárs, szemerkél az eső, csupa latyak ilyenkor a szőlőbéli út, Farsang Győző nem adott rá semmit. Csizmát kért kölcsön, az asszonyt eser nyőért futtatta a szomszédi», a koffer jából egy buzogány-forma elemlámpát halászott elő, megtudta, hogy hol szok ták tartani a kulcsot, ha ő, idősebb Maj sa későig marad el, aztán már mentek is, csúszkálva, kerítésbe fogódzva a sző lők, vagyis Peezöli Sándor szőlész és gyümölcsész távoli szállása felé. Mi lesz most? — ette magát, tépelődött útközben idősebb Majsa. Mit gondol majd, micsoda embernek nézi őt ez a professzor, ha mérgében pofon találja legyinteni a fiát. Mert hogy csendben, jámborkodva nem megy a hintó vissza- parancsolása, az egyszer bizonyos. Isme ri ő a fiát, keményfejű, akaratos gyerek az, mintha csak magát látná húszegy néhány esztendős korában. Nincs mit tenni, el kell valahogy panaszkodni ezt az átkozott hintó-ügyet. hogy ne ütőd- jék meg, ne érje a professzort megle petés. S el is panaszkodta. Farsang Győző dicséretére legyen mondva, csak a kez det volt nehéz, míg a füstölés, a szőlő megmentése nem került szóba. — Aha, aha, — örvendett a tudós — szóval füstöltek, kifogtak a fagyon? He lyeslem, elvtárs, ötös. No és Peezöli ba rátunk, ő mit szól? Nincs ellene a fia talok, hogy-is mondjam csak: ö s szeme- legedésének? Idősebb Majsa csak nézett. Ha tíz esztendeje találkozik ezzel a megállapo dott, nagyságos-forma „úri emberrel“, hát mit tudnak egymással csinálni? A semminél is kevesebbet. Most meg úgy mennek, úgy csúszkálnak egymás mel lett az agyagos, nyakat-szakasztó úton, úgy elbeszélgetnek, mintha egy anya te jén nőttek volna. Ember ez, van ennek szíve, nemcsak a tisztesség okából ér demli meg az „elvtárs** nevet. Hát ő nem bánja, ő mellette lesz, bármit ja vasol is a „Felszabadulás“-nak. Mert az csak jó lehet, hasznos, meg aztán úgy ülik, hogy aki ad magára valamit, az a
