Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 11. szám - Urbán Ernő: Hintón-járó szerelem
amikor valamelyik cimborája elrikkan totta magát: — Megjött az uraság, hozza a méltó ság os asszonyt! Vagyis, hogy ő jött meg s hozza a terebélyes Peczölinét. Robbant a rikkantás, mondhatni: teli be talált. Mert az asszony, a lágyszívű mostoha csakugyan úgy ült, úgy pöffesz- kedett a hintóbán, ahogyan hajdan a bárónő szokott. Szegény Vilmuska, fejét a válla közé húzva, nem is ült, inkább csak kucorgott mellette. Mint ahogy az élete is egyetlen kucorgás szapora-szavú mostohája árnyékában. Lehet ezt tűmi? Érdemes az ilyen szótlan, csakis nótával izengető teremtésért ekkora áldozatot hozni? Mert az bizonyos, hogy a kocsi - káztatást nem lehet megúszni csúfnév nélkül. „Hintés" vagy „fiakkeros" Maj- sa lesz ő már ezután, szájára veszi a fa lu. A szerelem, mindennek a szerelem az oka. Az. Hej, de jól is mondja a nó ta, amikor azt mondja: A szerelem, a szerelem, Hej, az csak a sötét verem Beleestem benne vagyok A szerelem foglya vagyok. Dalol a legény, hanyattveti magát a széken és azt se bánja, hogy Vilmuská- ját más táncoltatja. Kapós a kislány, egyik kézről a másikra röppen s piheg szegény, riadozik, hol Bercit, hol meg a mostoháját keresi a forgatagban. Mert táncol az is, egyvégtében ropja, még a padló is hajladozik, amerre a pántos cipője csosszan. A gépállomás fiatalsága esküdött össze ellene, hogy lesz ami lesz, ha beleszakadnak is, de kifullasztják, elveszik a kedvét a maga-kelletéstül. Iz zad Peczöliné, izzad, piros mint a főtt rák, de a traktorosok, akik a véknyát markolva „fuvarozzák“, még nála is pi rosabbak. Hát hogyne! Ekkora tehernél, ugyebár meglehetősen nagy már a „for gató nyomaték", aztán a csevegés, Pe czöliné csevegésének elviselése, az se kutya ám. Mert cseveg az asszony, fi nomkodik, hogy így a kikapcsolódás, úgy a női egyenjogúság, neki igénye van, ő polgárit is járt kettőt, ne higy- gyék, nem dévaj ő, isten ments, neki már nagylánya van, mostoha ugyan, de jóban van vele, valósággal a barátnője az aranyoskámnak, nézze csak, ott van, ott ni, az a sudár, ejnye, mi baja lehet, mért köszönt le az angyal? Mért ugy-e? Mert észrevette, hogy Berci a fröccsöspohárról üvegre tért át s nagyban magyaráz egy szál cigánynak, aki hétköznap az útkaparó mesterséget folytatja. Úgy látszik, megegyezték, meri Berci a magasba löki a karját, kirne- reszti a mutatóújját és rázendít: Kútba estem szekerestői-lovastul, Haragszik rám a szeretőm anyjostúl. Mit ér nekem a szeretőm édesanyja haragja, Én a lányát úgyse veszem el soha. — Berci, — száll a hetvenkedő le gény vállára Vilmuska tenyere. — Men jünk, miattam ne emészd magad. — Miattad? Az anyád, a „mamuska" miatt. Csúffá tett, a kocsisává silányf- tott. Engem, érted, engem, a „Felszaba dulás" fogatosát! S inni akar, de Vilma lefogja a kezét — Eressz! — sziszegi Berci. Vüma csak a fejét ingatja. Egyik ke ze Berci csuklóján, a másikkal az üveg nyaka után nyúl. — Tessék, — mondja a zenésznek, — vigye innen, a magáé. Berci csak néz, csak pislog. — Ejnye, — azt mondja — de meg jött a szavad. — Meg. Mert szeretlek. Nem akarom, hogy megverjen apád. — Engem? — ugrik fel s kezd el ott kakaskodni Berci. — Hát tudd meg: csakazértis itt maradunk. Nekem nem parancsol se a tsz, se az apám. S ragadja Vilmát a táncolok közé. Hiszen ha tudná,, mi vár rá, akármi lyen bátor is, lejebb vinné a hangot Berci. Mert nem az apjával húzott ujjat, amikor a hintót kérdezetlenül elvitte, hanem a brigádvezetőjével. Hogy .az ap ja is idősebb Majsa, az csak amolyan ráadás, olaj a tűzre. — Szégyent hozott rám, gyalázatot a mi tisztességes, becsületes famíliánkra.,. Mióta befogott, mióta falu csúfjára, szekérrel ment az állomásra vendéget várni, szüntelen ez jár a fejében, ez for ralja az epéjét idősebb Majsának. Meg az, hogy nem mehet mindjárt, nem fog hatja nyakon, de tüstént, azt a szégyen telent. A vendég miatt, a Farsang Győző tudós elvtárs miatt, aki már kinézetre is komoly, tekintélyes embernek látszik a cvikkerével, meg a vastag bambusz botjával. Az is, Farsang Győző, tekintély, dísze a szakmájának. Közelebb van már a hatvanhoz, mint az ötvenhez, ősz a sö rénye, deres a bajsza, a termete is kis sé megereszkedett, s mégis azt vallja, hogy most éli igazi fiatalságát. Nem csak a megbecsülés miatt, mely neki is,
