Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 10. szám - Spira György: Szlovák bányászok az 1848-49-i magyar szabadságharcban
Szlovák bányászok az 1848-49-i magyar szabadságharcban írta: Spira György (Budapest). Megfeszített munka és enyhüléssel nem kecsegtető nyomor kísérte végig életüket örömtelen gyermekéveiktől egyedüli pihenőjükig, a sírig. „Talán nincs nyomorúbb élet, mint a bányászok élete, — írta Petőfi. — Túr nak, túrnak ezek a sápadt vakondokok távol a napvilágtól, -távol a zöld termé szettől, mind halálig; és miért? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeik nek min tengődniök, s legyen mit el- tékozolni azoknak, akik nem gyerme keik és nem feleségeik.“ Petőfinek nagybányai tapasztalatai ad ták tollára ezeket a keserű szavakat, de jellemzése a felvidéki bányák munkásai nak helyzetére alighanem még inkább ráillett. Az egykorú statisztikus is szük ségesnek tartotta kiemelni, hogy „Ma gyarországban alig van megye, mely az iparra nézve nagyobb előnyökkel bír na, mint Zólyom", (amelynek területén feküdt Besztercebánya, Breznóbánya, Lábét bánya és Korpona) „mert... itt helyben ... olcsó s ügyes munkásokat kaphatni“. S a felvidéki bányászok el- esettségét még keservesebbé tette az 1846- i éhínség és a nyomában járó drá gaság, meg a munkanélküliségnek az 1847- i gazdasági válság által előidézett hirtelen megnövekedése. A kapitaliz musnak ezek a fekélyei persze, mint Eu rópa szerte mindenütt, úgy Magyaror szágon is széltében-hosszában hatottak, ezen a mezőgazdasági termékekben amúgy is szegény hegyvidéken azonban hatásuk még pusztítóbb volt, mint az ország egyéb területein. Számos bányász egyik napról a másikra az utcára került, családjával együtt koldusbotra jutott. Ilyen volt a helyzet a bányavidéken, amikor kitört az 1848/49-i magyar for radalom. S a forradalom során a felvi déki bányák és a hozzájuk tartozó egyéb üzemek legnagyobbrészt szlovák, részben pedig német munkásai az akkori Ma gyarország munkásságának egyik leg fejlettebb csoportjaként léptek fel. Ezek a munkások a pesti forradalom kitöré se után azonnal félrelökték azt a 24 ta gú választmányt, amelyet régi szokás szerint a bánya törvény szék jóváhagyá sával neveztek ki a bányászok élére, s Möhling Sándor szélaknai vájár vezeté sével megfogalmazták követeléseiket. Követeléseik, amelyeket március 22-én két-háromszáz főnyi tüntető tömeg nyújtott át írásban a főbányagrófi hi vatalnak, egyebek mellett azt tartal mazták, hogy állítsák vissza a bányá szok és az ércmosók korábbi, lényegesen kedvezőbb szakmánybéreit. Egy hónap pal később a bányavidékre kiküldött kormánybiztosnak, Beniczky Lajosnak átadott petíciójukban ismét a bérek fel emelését követelték, továbbá azt, hogy Landerer bányatanácsos főbányagond- nokot több más reakciós, munkásnyúzó tisztviselővel együtt tüstént távolítsák el, helyettük pedig a bányászok maguk választhassák meg feljebbvalóikat. Sőt a Beniczkyvel tárgyaló Möhling ennél is tovább ment. Kijelentette, hogy a főbányagrófi hivatal teljesen fölösleges és egészében megszüntetendő. A bányá szok maguk sokkal olcsóbban és na gyobb eredménnyel tudnák irányítani a termelést, biztosítva ezáltal, hogy az ország többet fordíthasson a bányák fenntartására és a munkások ellátására. Mivel a mozgalommal szemben ellensé ges 24 tagú „választmány" is kényte len volt fogcsikorgatva elismerni, hogy ezeket a követeléseket a bányászoknak igen nagy többsége támogatja, a liberális Beniczky okosabbnak tartotta megsza kítani a tárgyalásokat és egy zászlóalj- nyi katonaságot hívni segítségül a moz galom elfojtására. A bányászok azonban nem adták fel a harcot. Június 1-én Schmidt János ügyvéd vezetésével háromtagú bányász küldöttség utazott Pestre, hogy magá nak Kossuthnak adják elő kívánságai kat. Ekkor már azt is követelték, hogy a nyugbéreket emeljék fel, hogy a be teg munkásokat ne nekik, hanem az ál lamnak kelljen ellátnia, s hogy „ne le gyenek kénytelenek akár közvetlenül, akár közvetve a kamarai raktárakból gabonát, posztót, vászonyt vagy pedig tisztjük által önkényesen kiszemelt csiz madiától lábbelit és más tisztjük által monopolizált cikkeket a szokottnál drá gább pénzen legnagyobb kárjokkal vásá rolni". Béremelésre irányuló követelé süket is pontosabban határozták meg ekkor: azt kívánták, hogy egy nyolc órai műszak során elvégzendő szakmány- munka fejében 20 krajcárnyi bért kap
