Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 10. szám - Duba Gyula: Két szatíra
írta: Duba Gyula Csiriz Pál hátizsákja A délutáni nap sugarai hanyag egykedvűséggel tündököltek az épülő ház tömbökön. Vörös téglafalak, fehér cementoszlopok, szürkéskék daruk és ha barccsal bőven befröcskölt kőművesek válogatás nélkül részesültek éltető me legéből. Sőt néhány kalória még annak a villanykábelnek is jutott, amelyet a szerelők vidáman ottfelejtettek egy ablakpárkányon. Lehetett vagy húsz méter hosszú, szépen fel volt tekercselve és, mint már említettem, bágyadtan heve- részve élvezte a napfürdőt. Valószínűleg kissé le akart bámulni, azonban... Kábel tervez, Csiriz Pál végezi — mondja nagyon helyesen a közmondás. Ügy is lett! A gyanútlan kábelt energikusan nyakonragadta egy kéz, felemelte és végigtapogatta. A kéz folytatása Csiriz Pál volt, megelégedetten bámult zsák mányára és halkan morogta: „Nehogy elemelje valaki”. Azzal kábelünket megszokott mozdulattal bedugta egy feneketlen, barlangszerű hátizsákba. Bár ez magétól értetődő, de azért megemlítem, hogy a hátizsák jogos tulajdonát képezte, ami Pál jellemét ismerve cseppet sem meglepő. Foglalkozzunk kissé bővebben ezzel a pompás jellemmel. Mindenekelőtt szükséges leszögezni, hogy emberünk nem valami ritka, egzotikus jelenség. Tipikus példány ő, polgáraink egy, némileg kifogásolható csoportjának a kép viselője. Megéri tehát a fáradságot, hogy boncolgassuk rejtélyes lelkivilágát, mert ha megértjük elveit, akkor a hozzá hasonlók tetteinek mozgató rúgóivál is tisztában leszünk. Csiriz Pál lelkes híve a közös tulajdonnak! De nem csak úgy felületesen, hanem meggyőződésből és szívvel-lélekkel, sőt tettlegesen is. Bár ha jobban megfigyeljük, lelkesedése nem egészen önzetlen, valami csekély öncélú árnya latokat is felfedezhetünk rajta. A földi javakkal szemben elfoglalt álláspontja legérthetöbben tálán így jellemezhető: „minden közös, tehát minden az enyém is!” És itt jön az a bizonyos mozgatórúgó, ugyanis szegény feje nagyon félti a közöst, ami ráadásul még az övé ist. Félti, hogy ellopják! De ha valamit el akarnak lopni, más mentség nincs, őrizni kell. Erre a Csiriz-féle logika levonja végkövetkeztetésül, hogy a sok-sok ellopásra ítélt dolog megőrzésére hivatott személy senki más, mint ő! A Pál! Helyben is vagyunk! Tehát, adva van egy tárgy, amit meg kell őrizni és adva van Csiriz, aki megőrzi. Mi itt a teendő? Mit tesz Csiriz? A megoldás nagyon egyszerű! Fogja a tárgyat, bedugja hátizsákjába és ha zaviszi. Mi célból, tudjuk. Aztán, hogy alkalomadtán felhasználja a megőrzendő dolgot? Hát igen, felhasználja. No és... Semmi sem tarthat örökké! Persze akadnak rosszmájúak, akik erre azt mondják: hiszen ez közönséges lopás. Sőt, esetleg a kritikában addig mennek, hogy Pált a szarkához hasonlít ják, akiről köztudomású, hogy minden keze-, illetve csőre ügyébe kerülő va- cakságot ellop. Hát ez helytelen. Bár van valami közös vonás a szarka és ő közte, de figyelembe kell venni, hogy a szarka madár és ösztönösen lop, míg Csiriz Pál tevékenységének elvi háttere van. Igen, ő az elvek embere! Persze munkatársai ismerték hősünk gyűjtőszenvedélyét és nem voltak valami nagyon elragadtatva tőle, ami érthető is. Többször megtörtént, hogy egyes feledékenyebb szakik széthagyták szerszámaikat vagy más ingóságukat, persze aztán már kereshették. Közvagyonunk bősz csősze minden teketória nélkül, lelkesen elvitte „megőrizni”!
