Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 10. szám - Egri Viktor: Levél fiatal költőkhöz
„Büszke tölgyek tövénél megállók; — kézen fog egy kedves, régi gyermek”. Szinte fáj ez a „régi” gyermek, ahogy fáj a „Tavaszi dal” két kezdő sora: „Kertünk zuhogó illata hullt, Ahogy Jövőnkről hullt le a Múlt” Ügy érzem, nehezen tudná a költő megmagyarázni, mit akart ezzel a két hangzatos sorral kifejezni? Kár ez a já tékosság — sok »fiú jelentkezőnk bűne — kétszeresen kár, mert Nagy Lajos tud igazi poézist is adni, ha jobban el mélyül. * * * Rossz költő volna az, aki nem látná napjaink forradalmi pátoszát, a tettre- hívó forradalmi akaratot. Költőinket csak csalogassa, hívja és vonzza a sza badság édes íze, ihlesse meg a haza egyre fényesedé ege, a vasöntők, föld művesek szorgos keze, a tegnap hulla- szagú véres pocsolyái, éhsége és nyomo ra helyett a jóval megrakott piacok, a szabadság verőfénye alatt selymesedő rét, az édesedő szőlő és mindaz az ezer szép és jó, ami létünknek értelmet ad. Legyen lelkes, tüzet ébresszen a szívé ből, a velőjéből és verje harsányan a lantját, ha segíteni akar a népen. Tegye mindezt unszolás nélkül, mert ez a köte lessége. Lássa nyitott szemmel, hogy az amerikai „fegyvergyárak kertet, kór házat, iskolát zabáinak”, hogy a leti port jugoszláv szabadság „csontvázra fosztott kert, fekete ablak, megfojtott dal, kettétört furulyák”. Igen, legyen lelkes, hittel eltelt, ösz tökélje népünk növekvő igényessége, és pártunk figyelmeztető szava, amely in ti, hogy kerülje a sematizmust, a szür keség, a szólamhalmozás veszélyét. Ha a múltba nyúl, ne legyen kopár és frázisos, de keresse meg múltbeli em lékeiben is a mélyből felhozni érdemes igazi gyöngyszemeket. És ha a máról szól, legyen életünk reális színeitől dús a lírája, ölelje fel szélesen a valóságot, ünnepelje magasztos szóval az egyszerű dolgozó embert, a munkást és a parasz tot, keressen mély érzelmi közösséget mai életünkkel, a néppel és a párttal. Németh Béla „Forradalmi hangok” című versének pátosza így árad: „Az óra már ütött véres riadóra Fegyvert a kézbe, ki gyalog, ki lóra, Miről apáink álmodni mertek, S kiket azért is halálra vertek. Ide mellénk, .ki érzi, hogy ember, Holnap már késő, ki ma megretten, Kibontva vörös lobogónkat Megüljük győzelmi torunkat. Összehányt sorok, félig megrágott gondolatok, nyelvi zavarok, fogyatékos ságok, mint aki egy vasvillával szépen megrakott szénaboglyába túr. Érezzük a pátoszban felcsillanó erőt és sajnál juk, hogy ilyen kritikátlanul, meddőn elpazarlódik. Minta, útmutató példa van elég az új magyar költészetben. Olvassátok Illyés Gyulát, Zelk Zoltán kötetét (A pártos éneke), olvassátok Benjámint, Kónya Lajost, Kuczka Pétert, vagy Bábi Tibort és a többi fiataljainkat, ízleljétek a szovjet költők kitűnő magyar fordítá sait, Majakovszkijt, Scsipacsovot, Tyi- honovot, Iszakovszkijt, Sztálszkijt, Dzsambult és a többieket. De Nerudát és Nazim Hikmetet is. És olvassátok klasszikusainkat, Balassit, Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt, Petőfit, Adyt és József Attilát. Legyen minden olvas mányotok bíztatás és ^ösztönzés, hogy jobbat, igazabbat, valóban költőit ad hassatok. És ne hangoztassátok, hogy szeretnétek írni és alkotni, de féltek a kritikától. Erre a félelmetekre már megadta a választ a Csehszlovákiai Ma gyar Könyvkiadó lektorátusa. Én csak ismételni tudom, hogy az igazi tehet ségnek nincs oka riadozni a kritikától. Az író, aki méltó erre a névre,’ tudja, hogy a bírálat rávezeti hibái felisme résére és megsegíti alkotóképességének fejlesztésében. Ma itt csak fiatal versíró jelentke zőinkkel beszélgettem el néhány problé máról, az általános hibákról. Legköze lebb talán alkalmam lesz a széppróza kezdő művelőivel is foglalkozni, akiknek problémái egyébként nagyjában meg egyeznek a poétákéival és hibáikban, fogyatékosságaikban is rokonok. EGRI VIKTOR
