Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 10. szám - Egri Viktor: Levél fiatal költőkhöz
szavaidat nem kényszeríti parancsoló szükséggel az élmény feszültsége az ajkadra. Sok ez, igényesek vagyunk? Igen, ez sok és joggal vagyunk igénye sek, joggal kívánjuk ezt tőled, mert hiszen benne élsz az élet forró áramá ban és nem süket falak közt, amelyek nem visszhangozzák a mindennap, a je len valóságait és a jövő, a holnap szép ségeit Költő az, aki szinte szíven üti az em bert a közvetlen élmény megrázó ere jével. íme, idézem az igaz költőt: „Azt vallom én is, hogy az ember, verembe lép, ha nem tanul, de az iskola egymagában — akár az étel sótlanul. Gépek közt, bőrök közt szereztem mindazt, ami költővé emel, ezt a tudományt nem cserélném öt doktorátusért sem el.” Sokan kérdik, ha az egyéni hang hiá nyát számon kérjük, vájjon mit is ér tünk egyéni hang alatt? Mi is az, amit annyira hiányolunk? Megpróbálok erre is felelni. Nem köl tő szerintem az, akinek soraiból nem érzem ki, hol él és mi dolga ezen a vilá gon, ebben a mi épülő új rendünkben. Nem költő az, aki egyetlen sorában sem hozza otthona, szülőföldje színeit, aki a valóságos környezetéről nem tud valla ni, nem ismertet meg bennünket kör nyezete bensőséges emberi vonásaival. Nem költő az, aki sohasem ejt egy szót a legszebb és legmelegebb érzésekről, a családi életről, gyermekeiről — mint ha nem lobogtatná a haladás zászlaját az, aki szólamok és jelszavak helyett meghitt szavakat talál? Olvassátok Benjámin László „Hajnali karének”-ét Egy csapásra eloszlatja kételyeiteket, megcáfolhatatlan feleletet ad nektek, mennyire költői és mennyi re mai, mennyire szocialista lehet a poéta hangja, ha bensőségesen vall ön magáról, környezetéről, munkájáról, a családjáról. Irodalmunk legyen olyan, mint egy színes szőttes, legyen benne üdítő sok friss szín, kapjon benne hangot a sze relmünk is. A termelés, a tervek meg valósítása, a szocialista építés ügye mel lett sok kérdés foglalkoztat bennünket és szerelmesek is vagyunk. Mért ne kiáltsa harsány szóval a ma költője, hogy társat keres, ki rügyeket fakaszt majd benne, a szívében is. Német Béla így kérdi: „Ó szerelem, orvosok orvosa, ki szíveket gyógyítani, ki reményt s erőt adsz esüggedőknek, ki vagy te?” Megüti a hangot, a szerelmes szív hangját, de tovább már nem jut, fele letet nem talál, a feldobott kérdés su tán a semmibe hulL Nagy Lajos, akitől már olvastunk meghitt költői sorokat, egy egész cso korra való versben próbál képet adni fiatalságunk érzelmi életéről. A csokor ötödik versében — Alkonyaikor — fel figyelni késztet meleg lírája, néhány egyszerű, hangulatos képe. Mint lőtt sebből a kibuggyanó vér, úgy folyik fölénk az alkonyat. A napból egy haldokló szökött fény pírba vonja halvány arcodat... A fák lombja vérvörösre izzik, elbarnul a szőke láthatár. Kéklő szemed kerekebbre nyílik, ahogy összecsukódik a táj. Füvek közt szendereg az este, homlokunkon elszunnyad a gond. Az álmos nap fekhelyét keresve ránk köszön, jó éjszakát mond. Menjünk mi is! Előttünk a város csendesíti lüktető szívét. Jó éjszakát! Nézd, milyen homályos, — már csak arcod őrzi szép színét Szép, s szinte hibátlan ez a tizenhat sor. Kép, érzés, gondolat — minden tiszta összhangban van és a teljesség, a tiszta költészet érzését kelti. Vájjon ugyanaz a költő írta „Esti szonett”-jében ezeket a sorokat? Oh mily messze vagy Te — kis fénylő csillagom! Most felém a ringyó éj nevet s belém karol... Vagy „íllatcsókos erdei virágok — széjjeltépve szállnak a magasba” —bi zonyára a rím — avarba-magasba — kedvéért, mert a széjjeltépett virágok rendszerint lehullanak. És ez a suta be fejezés:
