Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1. szám - Nagy Irén: Zivatar
— Jóska! Kelj már föl, Jóska! Segíts ki tenni a nyári sparfaeltet az udvarra. Olyan szörnyűséges meleg van, hogy nem letet megmaradni a konyhában, — kiáltott be az elsötétített szobába az asszony. A férfi átfordult a másik oldalára és a fülére húzta a takarót, de az asszony nem kegyelmezett. Becsukta az ajtót, hogy a legyek be ne jöjjenek, odalépett az ágyhoz és lerántotta a takarót férje fejéről. — Ne bolondozz, no! Édesapám gyűlésre ment, magam meg nem boldogulok vele. Jóska kinyitotta a szemét. — Minek ilyen melegben főzni? Egy kö csög aludtejet megiszunk és kész. — Na, szép is lenne! Vasárnap ebédre aludttejet? Nálatok tán ünnepen azt ette tek? — Mikor, hogyan. Az én apám nem volt „gépész úr”, mint a tied. — Már pedig meg kell főzni azt a tyú kot, amit édesanyám megkoppasztott. Gyere már, mit szól, hsa megjön a templomból és látja, hogy még oda sem tettem. — fogta könyörgésre a dolgot az asszony. A férfi kilépett az ágyból, felhúzta hét köznapi nadrágját és indult kifelé. — Még csak kilenc óra — nézett a konyhakredencen álló vekkerre — és má ris milyen átkozott a hőség. Valóban, napok óta olyan ájult hőség terpeszkedett a falura, hogy az emberek, csak a hüsön heverésztek volna. De dol gozni kellett, méghozzá erősen, mert ara tás volt. Az állatok is borzasztóan szenvedtek az iszonyatos melegtől, csak a legyek röp ködtek vidáman és kitartóan emberre, ál latra egyaránt. — Eső lesz, mert szemtelenek a legyek, — mondogatták az emberek és az eget kémlelték, de az eső csak nem akart jönni. Jóska, ahogy egyenesbe hozta a vasárna pi ebéd dolgát, kivitte a lavórt a kúthoz; felhúzott egy vödör vizet és mosdáshoz látott Nagy igyekezettel csapkodta a hidég vizet magáira, hogy kiverje az álmot a1 sze méből. Hajnal felé járt már az idő, amikor ágyba került. Aratási mulatság volt a faluban: ér Jóska, az első traktorista, nem maradhatott ki belőle. Hiába szabódott, hogy feleséges ember, belőle nem sok haszna lesz a lá nyoknak, hagyják inkább aludni a nagy munka után, nem menekülhetett. Az asz- szony meg gyereket vár, hát otthon' a he lye. így eseti, hogy Jóska felügyelet nél kül maradt az éjjel és megtörtéit a baj. Az italt nem bírta, sohasem volt rá mód ja, hogy megszokja. így aztán éjfél felé már nagyon rózsásnak látta a világot. Hogy ki hozta haza, azt csak a felesége tudná megmondani, de restelii megkérdezni tőle. Ahogy jól felfrissítette magát, bement a konyhába és borotválkozáshoz látott. Az asszony szó nélkül tette le a padkára a melegvizet és a törülköző kendőt, aztán bement a szobába takarítani. Kint az udvaron, a konyha előtt felállí tott tűzhelyen már lassan főtt a tyúkleves. Feléje sem kell nézni délig, csak a tűz ki ne aludjon alatta. Jóska, ahogy kész lett a borotválkozással, egyszeribe visszanyerte önbizalmát. — Juliskám, lelkem, csak nem haragszol? — nyitott be a szobába. Az asszony hátat fordított, hogy az em bere ne lássa az arcát és erélyesen püffölni kezdte a párnákat. — Ilyen szégyent! Ha édesapám haza nem hoz, az árokban háltál volna. Most meg; elmulasztottad a gyűlést. Hiába keltettelek nyolckor, csak nem ébredtél fel. — Nem olyan nagy eset, hogy egyszer kimaradok a gyűlésből. Annak meg, hogy sokat ittam, te vagy az oka. — Még hogy én vagyok az oka? — mél tatlankodott az asszony. — Nem sül ki a szemed, hogy ilyeneket mondasz? — Persze, hogy te! Valamivel csak el kell tölteni az időt egy mulatságban. Tán colni nem akartam, mert te nem voltál ott, hát az iváshcz láttam, de erősen. Az asszony leeresztette a rolót és újból félhomályba borult a szoba. Ez az utolsó mondat valahogy kiengesztelte. — Nemsokára dél lesz, megcsinálom a paprikást. Te meg addig rakd ki a- tányé rokat az asztalra, — és indult kifelé. Jóska kirakta a tányérokat a konyha- asztalra, kanalat, villát szedett, elő, aztán elővette az újságot és olvasni kezdett. Ami kor hallotta, hogy nyílik a kiskapu, gyorsan bement a szobába, mert hát, mit lehessen tudni, talán az anyóst mégsem oiyan köny- nyű kibékíteni, mint a feleséget. — Felkelt már az urad? — kérdezte Ju liskát az anyja, ahogy belépett. — Már régen, édesanyám. Ő hozta ki a sparheltet. Az öregasszony bement a hátsó szobába, letette az ünneplőt és-munkához látott. — Mindjárt dél lesz. Jöhetne már az András. Még vasárnapi sem hagyják béké ben szegényt, — zsörtölődött magában, de ekkor már nyílott is újból a kiskapu és megjött Varga András. Irta; Nagy Irén
