Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1. szám - Nagy Irén: Zivatar
— Anyjuk, hol vagy anyjuk, — kiáltott már a kapuból, — Mi kell már megint? Még be se jött és máris ugráltatja az embert. — Ne morogj asszony, csak el akarom mondani, hogy mi volt a gyűlésen, — Majd az asztalnál, hogy mind halljuk. — Igaz is, a Jóska mért nem jött utá nam? Tán csak nem alszik még? Bement, hogy inget váltson, mert ami rajta volt merő egy víz lett. — Haragszik édesapám a Jóskára? — kérdezte Juliska az anyját. — Már miért haragudna. Nem részeges gyerek a Jóska. Egy éve, hogy nálunk van és most jött haza először italosán. — Asztalon a leves — kiáltotta Juliska és letette a gőzölgő levesestá!at az asztalra. Körülülték az asztalt és evéshez láttak. — Már megint milyen forró ez a leves, — jegyezte meg bosszúsan Jóska. Éhes volt, mert a reggeliről egészen elfeledkezett. — Nem a kútról hoztam, hanem a tűz ről, — vágta rá Juliska, — Csak kavargasd, amíg kihűl. — Kár, hogy nem voltál a gyűlésen, — kezdte lassan az apa. — Pedig aki éjjel nagylegény, az nappal is állja meg a sarat. Jóska nem szólt egy szót sem, csak a dühét próbálta legyűrni, amit a forró le ves, majd meg az öreg megjegyzése tá masztott benne. — Kár, hogy nem voltái ott, — kezdte újból az öreg, — mert felolvasták, hogy ki dolgozott legjobban a gépállomáson. Jóska felnézett. — Ügy mondja ezt édesapám, mintha nem tudná, hogy én arattam le a legtöbbet. Még a cséplésben is az első voltam. — Hát szó, ami szó, a munkában első voltál, hanem az anyagot ugyancsak po csékoltad. A spórolásban én lettem az első. Jóska agyára tűrhetetlen hőség futott. Egy pillanatig küszködött magával, de a „pocsékolni” szó annyira megvadította, hogy nem tudott uralkodni magán. Felugrott, megmarkolta az asztal szélét és lassan, minden szót tagolva, kimondta, amit a faluban Varga András mögött pletykáznak: — Könnyű magának. Gépész korában úgy megtanulta a spórolást, hogy literszámra hordta haza a petróleumot a gazdag Tóth- tól. Az öreg olyan vörös lett, hogy a felesé ge azt hitte, azonnyomban megüti a guta. Jóska Ju'iska rémült arcára nézve rögtön megbánta az elhangzott szavakat, de vissza szívni már nem lehetett azokat. — Itt élsz a házamban és te is a becsü letembe gázolsz' — hörögte az öreg. — Te, te koldúsfajzat! — Ne merje bántani a szüléimét! — csikorgatta fogait Jóska. — Szegény em berek voltak, de tisztességben öregedtek meg. — Talán én nem? — ordította az öreg. — Takarodj a házamból, amíg nem késő, te bitang! — Édesapám, ne kergesse el, — sírt Ju liska. — Halgass! — kiáltotta az apja: — Mi csoda madár az, amelyik a saját fészkébe piszkít? Ha nem tetszik, mehetsz utána! A te dolgod! Nem tart vissza senki! De Jóska ezt már nem hallotta. Ügy vág ta be az utcaajtót, hogy majd kidőlt a ke rítés. * * * Az égen már erősen tornyosultak a fel hők. Nagy szél kerekedett és teleszórta Jós ka arcát a pelyvával kevert porral, hogy alig látott. Mire a kocsmához ért, dörgött az ég és az óriási villámok szinte ketté- hasitották az e^et. Éppencsak benyitott és már szakadt az eső. — Ugyancsak megkergetett a vihar, — dörmögte Jóska a csapoló pulthoz támasz kodva, hogy felindulását leplezze. — Egy korsó sört kérek, — szólt a kocsmároshoz — mert ég a pokol. A kocsmáros megnyitotta a csapot, Jóska pedig körülnézett. — Ügy rohansz, mint egy megvadult bi ka, — szólt hozzá az egyik asztaltól a kollegája, Antal Feri. — Észre sem ve szed az embert. — Ez az átkozott szél telehordta a sze memet, azért nem vettelek észre, ■ — mond ta Jóska és kezében a korsó sörrel Ferkó asztalához ült. — Sohse átkozd, éppen jókor jött. Jóska egyhajtásra kiitta a sort, intett, hegy hozzanak másikat, aztán Ferkóhoz fordult. — Hallom, hogy engem szapultatok a gyűlésen. — Csak szapultunk volna, de az aposod nem engedte. Magára vette a hibát, hogy idejekorán nem intett, bánj csínján az üzemanyaggal. — Ezt mondta? Megára vette az én hi bámat? — Nem hagyott rád egy rossz szót szól ni. De Jóskában még mindig ágaskodott a méreg. — Könnyű neki! Ő liter-számra hordta haza a petróleumot, amit Tóth Mátyás csép lőgépénél elspórolt. — Hát ezt a piszkos hazugságot kitől hallottad? — Kitől?... Tudod jól magad is, éppen elegen suttogják. — V énasszon yos fecsegés és te bedőltél.. - — Ha nem igaz, miért nem megy neki az apósom Tóthnak? Miért nem forrasztja a torkára a szót? — Miből gondolod, hogy nem tette? Csak hogy Tóth azzal nem dicsekedett el senki nek. — Te meg honnan tudod ezt? — Onnan, hogy az apám tanúja volt, mikor az ipád számonkérte Tóthiól a plety kát ... Azzal jött akkor haza, micsoda öröm volt nézni, milyen kicsi lett egyszerre Tóth Mátyás. András bácsi úgy megadta neki a magáét, hogy azóta eliszkol, ha csak a Varga nevét hallja, akár az ördög, mikor Jézus nevét emlegetik.
