Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 1. szám - Mács József: Végnélküli gyűlés
gyűlésen beszélt már erről a problémáról. Hogy miért ismételgeti? Mert a vezetőség tagjai nagyokat hallgatnak az ülésezésen és soha semmibe se szólnak bele. Pedig a nagyszabású intézkedés megvalósításához mind a vezetők, mind a tagok véleménye szüksé ges. Napokat sopánkodott Bél Pálnak a vezetőség passzivitásáról. Nemrégiben azt mondta neki: * — Nem tudom, miért, de ritkán szólnak az én embereim, Bél! Ő meg azt felelte: — Idővel jön majd meg a szavuk! És most itt az alkalom, hegy az embere ket szólásra bírják. Erre gondolt Bél Pál, amint a sarokban a füstöt eregette. De hiába hunyorgott az emberekre, hiába biz- tatgatta őket, nem moccantak. 'Hallgattak félig előrehajoiva, még a szemük sem reb bent. A kisbíró meg arra gondolva, hogy kötelessége a tarthatatlan állapoton segíteni, legalább olyan köte1essége, mint a dobve- rés, határozott és elszánta magát a fel szólalásra. A szövetkezet ügyes-bajos dol gaihoz azonban nem sokat ért, hát csak a maga portáján maradt. — Ha libákat látok a falu rétjén, tüstént eltöröm a lábukat! Bél Pál igen nagy csodá’atára Szilaj Pista, az ellenőrző bizottság elnöke vála szolt, ha csak foghegyről is: — Nem a lila a hibás, hanem a gazdája! — Nem hát! — helyeselt az agronómus is és még hozzátette: — Ha eltöröd a háztáji liha lábát, el tángálnak érte az emberek, — Micsoda? — mordult fel az elnök, mert úgy gondolta, fel kell karolni a hoz zászólók véleményét. Elemezni kell mi jó, mi rossz benne. Már csak azért is, mert így tanulta ő ezt a maga szorgalmából. Ezen az a'apon kapaszkodott tehát a kis bíró által felvetett problémába. Bél Pál megjegyzése nagy port vert fel. Az előbb még csendes emberek most fél hangosan diskuráltak. Az elnök nem tud ta, mi az isten csudája szállhatott a veze tőség tagjaiba, csak azt látta, hogy beszél ne valamennyi. No, de nem dobta közéjük a gyeplőt. Ceruzájával kopogott az aszta lon, azzal jelezte, hogy csendre vár. A ve zetőségi tagok el is hallgattak. Ő pedig, hogy a libahistória problémáit egyenként fejtegethesse, Fehér Lászlónak, a munka csoport vezetőjének adta meg a szót. — Mondd ki fiam bátran, amit akarsz! — Bizony ki vele! — biztatta Bél Pál is nagy jókedvében, mert büszke volt arra, hogy ő, a falu kisbírája, az ezerféle ügyek kikézbesítője bírta szólásra az emberkét. — Én csak annyit szeretnék mondani, hegy a kisbíró megjegyzése helyes volt. Mert ha a gazda megengedi a háztáji libá nak, hogy a fa’u rétjén legeljen, akkor megérdemli, ha eltöri a lábát — mutatott Bél Pálra. — A gazdának? — A lábának! Hú, milyen heves vita támadt. A gyűlé sen részvevők két részre szakadtak. Az egyik fé azt az álláspontot tette magáévá, hogy el kell tömi a liba lábát, ha a falu rétjére megy, a másik viszont abból kiin dulva, hogy a gazda a hibás, az ellenkezőjét állította. A kisbíró így érvelt: — Ha a liba lábát töröm el, abból a csatod olyan ebédet ehet, hogy az ember megnyalja utána a baj’uszát. Ha meg a gazda lábára suhintanék a botommal, a szövetkezetnek lenne belőle kára, mert tu dom istenem, hogy lesántulna az ütésem től. Igazat adtak Bél Pátoak. Fel is hatalmaz ták, hogy a tetthelyen, vagyis a falu rétjén eltörheti a liba lábát. Hízott ezen az eseten a kisbíró. ötletes hozzászólása után úgy nekibátorodott a do’ognak, hogy a portá járól még egy hatomra va'ó kérdést do bott a gyűlés elé. Megemésztették vala mennyit. Kisbaranyai elnöknek tetszett a vita, annyira tetszett, hogy közben a je lentést is írásba foglalta a szövetkezet ve zető tagjainak a fejlődéséről. Egy ember vo't csupán, aki a megjegyzé. sektő! tartózkodott. No, de éjféltájban ő sem tudott meglenni szó nélkül. — Határozhatnánk már valamiről em berek! — mondta. — De miről? — kérdezték többen is. — A libáról! — jelentette ki nyomaté kosan Bél Pál, — Dejszen a munka megszervezéséről és a csoportok ellenőrzéséről volt a beszá moló. — Az igaz! — vakargatta fejebúbját az elnök. — De az emberek szépen beszél gettek ezen a gyűlésen és mi csak arról határozhatunk, amiről szó esett. Jegyzőkönyvbe fogVták hát a felhatal mazást, hogy a falu kisbírája a falu rétjén eltördelheti a háztáji libák lábát. És a ha tározatból nem lett más, mint hajbakapás, verekedő, Bél Pált néhányszor a kapufél fához szorították. Az őszi munka pedig se hogyan se ment. Nem is mehetett, mert a vezetőség tagjai a gyűlésen egyszer hall gattak, másszor meg nem a tárgyról be széltek. Kinek is lett volna kedve beszélni az őszi munkáról az e’nök három és fél órás beszámolója után.
