Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
tek, nyugodt, erős léptekkel verve a föld valóságát. Domborúak voltak, húsból- vérből valók, rettentően valóságosak. Elül jött a volt tiszteletes, a volt jegy ző, a volt bíró, a volt kántor. Utánuk mind a többi holtak: férfiak, asszonyok, legények, leányok, gyermekek. Belátha tatlan, néma sereglésben jöttek az élő falu felé. Már csak száz lépésre lehettek. Akkor az élő falu bírájába megjött a szó. Rop pant félelem dacos vakmerőséggel kiál totta a temetői tábor felé: — Állj! A törvény nevében kérdem, kik vagytok? Hogy meritek megzavarni a mi szép húsvéti ünneplésünket? A temetői menet megállt. A volt bíró visszakiáltott utódjának: — Netene! Mintha nem ismernél ben nünket. Nagy tekintélyes egy bölcs let tél, nem hiába, hogy a helyemre álltái. A volt pap, Kátay tiszteletes kedélye sen odaköszönt kollégájának: — Szervusz, öcsém, hát csak feltá madtunk. Káplánkodhatsz tovább mel lettem, most sem leszek rosszabb hoz zád, mint régen voltam. Séra Ferenc, a volt boltos, nagy kiál tozással kurjantotta a feltámadottak kö zül az élők felé: — Szabó Károly, aztán most megad hatod a száz pengőmet. Te meg, Sáfrán Kati, hat pengővel maradtál adósom, te pedig, Bene Gábor bátyám huszonöttel. Az élők dermedt tábora most egyszer re megelevenedett. Mint dühödt széltől szántott mocsár, piszkos hullámokban taj- tékoztak az emberek. Mert pénz, kenyér, föld, rang, csók: minden, amiért életnek érezték az életet, most vitás jószág lett a visszatértek követelése előtt. Minden ki tébolyult haraggal kapkodott a legkö zelebbi védelem után. A férfiak egy pil lanat alatt széttépték a templomkert fáit-bokrait s husángokat lóbáltak ke zükben. Az asszonyok nagy köveket ka partak ki a földből, vagy körmeiket gör bítették előre s vérhasító éleseket visí tottak. A legények berontottak a temp lomba, kihoztak egy csomó padot s azo kat törték szét fegyverekké. A kölykök kezeibe előtűntek a csúzlik s megfeszül tek a gumik. A bíró megkavarta a leve gőt dorongjával és Kain dorongjának minden zuhanása benne volt a hangjá ban: — Én pedig azt mondom, hogy én Kömény András Makucska hites bírója vagyok és vigyázok a falumra. Aki egy lépést tesz előre közületek, úgy vissza- ragasztom ezzel a íúrkóssal a temetőbe, hogy maga az édes Atyaisten se feszíti ki onnan. A kántor, akinek vagy húsz hitelezője volt a szemben álló táborban, kékesyö- rösre duzzadva üvöltötte: — Van pofátok, hogy éppen Húsvét szent ünnepén csináltok velünk ilyen rossz viccet! Hát keresztény anya szült benneteket, ti szodomások, hogy így fel támadtok a becsületes emberek nya kára? A szívekben gyilkos indulat, az öklök ben a fojtogatás görcsei, a levegőben a vérszagok bújtak. — Te szent Isten, éppen az én felesé gemet kellett visszahozni! — tüszkölt Borcsa Antalban a lélek. A tiszteletes azonban óvatos és mér sékelt ember volt. Hideg, bölcs szavakat vetett a felgerjedt lelkek elé: — Atyámfiai, a fegyverek csak akkor esedékesek, ha már az okos szó nem használ. Emberi és Istentől szabott kö telességünk előbb okos szóval próbálni meg a dolgot. Bízzatok meg engem, a jegyző urat és Fejér István bátyánkat, hogy tárgyaljunk e ránk jött emberek vezetőivel. Többet ésszel, mint erővel. Ti pedig küldjétek be egy pár gyerme ket a faluba, hogy várjanak egy kicsit az ebéddel. — Hát én kutya vagyok, vagy mi? — kiáltotta a bíró s minden lábujjkája vére ott vöröslött a tokáján. — Hát vegyük be a bíró urat is, azért első ember, — hagyta helybe a tiszte letes. — De aztán nem szabad mindjárt hörcsögösködni. A sima vas könnyebben megy a földbe, a sima szó könnyebben nyitja meg a szívet. A gyülekezet dühe mögött olyan sok ré mület volt, hogy szívesen beleegyezett a próbába. Mikor a béke-bizottság indulni akart, Fejér István odaszólt a feleségének: — Anna te, add ide a zsebbéli kesz kenődet. Adjuk meg a módját neki, hogy ne panaszoljanak. Anna asszony odaadta a zsebkendőjét. Fejér István feltűzte a husángja hegyire s nagy peckesen ment a bizottság előtt. Mikor a tegnapi falu meglátta a mai falu küldöttségét, onnan is kivált négy ember: Kátay tiszteletes, a volt jegyző, a volt bíró és a Fejér István édesapja. A tér közepén találkoztak. A tiszteletes lágy, behízelgő hangon kezdte: — Kátay tiszteletes bátyám s nekem szeretve tisztelt volt főnököm! Én tisz teletes bátyámtól tanultam meg tisztelni az Űr rendeléseit és követni az ő elren delt rendje parancsait. Ezekben a nehéz időkben ne hozzunk újabb zavart erre az istenfélő szegény falura. A természetnek
