Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
Istentől szabott rendije az, hogy az élők éljék a maguk életüket, a holtak pedig szép türelemmel temetői tisztes ágyuk ban várják, hogy megzen dűl jenek a vég ítélet trombitái a századok összeromlása után. A századok még tartanak, ezek a trombiták még sokáig nem fognak meg szólalni. így tehát jó keresztény ember szabályos, érvényes feltámadásról nem is beszélhet. Tiszteletes bátyám uramék hitelesen, a jó Isten törvényei szerint holtak, mi pedig jogérvényesen élők va gyunk. Kátay uram bátyám mint e tisz tes falu negyven éven át tisztelt és köz szeretetben álló papja nem adhat példát ilyen theológiai tévedésre. Térjenek visz- sza szépen szerető gonddal megvetett csendes síri ágyukba és legyenek tovább is példás türelmű keresztény halottak. Hagyják, hogy mi a siralomnak e ma- kucskai völgyében békén tovább hordjuk az élet súlyos keresztjét. — És tejfeles töltöttkáposztát egyetek, — morcant közbe a Fejér István édes apja. Kátay tiszteletes nagy bevilágító sze mekkel nézett volt káplánjára. Hangjá ban mély, nagy emlékezések forró szere- tete reszketett: — Érzed, öcsém, a virágzó füzek illa tát? Látod, fiam a vetés zöld vidámsá gait? Érzed, hogy fürdeti arcodat a ke nyérbe mozduló föld lehellete? Most akarsz minket visszaküldeni a föld alá, most? A jegyző, aki már hivatalánál fogva is diplomata volt, engedékeny hajlandósá got szagolt a hang nagy szelídségében. Ötni kezdte a meleg vasat: — Nagytiszteletű uram, kedves volt elődöm és kollégám, tisztelt boldogult bíró uram és kedves jobblétre szenderült Fejér Péter urambátyám! Mint a ma gyar királyi közigazgatás szerény, de becsületes képviselője e kies faluban, engedjék meg, hogy örömemet fejezzem ki, hogy kigyelmeteket ilyen jó egészség, ben viszontláthatjuk. Én mindig megér tő, kuláns ember voltam és tudom, hogy így zsendülő tavasz idején, még a leg rendesebb halottnak is feltámadási ked ve szottyanhat egy-két percre. Én is ember vagyok, nekem is voltak olyan perceim, mikor megfeledkeztem magam ról. Húsz éves koromban egy áprilisi éjtszakán annyit ittam, hogy hajnalban bevertem a félfalu ablakát. De önöknek érettebb megfontolás után be kell lát- niok, hogy ilyen extra feltámadásra semmi jogi alapjuk nincs. Az orvostu domány, a közigazgatás, az állam, sőt maga az Anyaszentegyház is leszegezte már a maga álláspontját az önök halála irányában. Ezen változtatni már nem le het. Mi örvendünk a viszontlátásukon, mert nekünk szívünk van. De a parag rafusnak nincs szíve, a jog hideg és ér zéketlen valami. Térjenek hát vissza, mint volt jó polgárokhoz illik a föld meleg ölébe, ahol nincs paragrafus és törvények nem kötnek. Itt csak felza varnák az egész jogrendet s bajt hoznak magukra is, ránk is. Ismerve jól a nagy ságos főszolgabíró urat, úri becsületsza vamat köthetem le, hogy a földművelés- ügyi miniszternél ki fogja járni az in gyen virágmag kiutalását és májusban mindnyájuk sírja olyan virágos lesz, mint egy grófi park. A volt jegyző, aki életében is csendes jó ember volt, szelíden s némi á^mél- kodással mondta: — De kedves kolléga, mi feltámad tunk. Mi nem akartunk feltámadni: mi feltámadtunk. Ez a tényálladék, ez az Isten akarata. A jegyző nem jött zavarba: —• Te tudod legjobban kedves kollé gám, te a nagy közigazgatási tapasztala- latoddal, hogy mindenütt történhetik hiba, még az isteni adminisztrációban is. De mi, a rosszul informált Úristentől a jól informált Úristenhez fellebbezünk és kérjük az örök rend betartását. Kedves kolléga, te ismersz engem, tudod, milyen kényes vagyok becsületbeli dolgokban. És én itt a kifogástalan úri emberek és Fejér István bátyám előtt becsületsza- vamot adom, hogy halottak vagytok.
