Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Szabó Dezső: Feltámadás Makucskán
Hát látják, hogy az özvegy Bogár Lajos- né siheder fia kidagadt szemekkel, hab zó szájjal, karjait szétdobálva, rohan fe léjük. A' kántor, aki hat évig mártogatta a kultúrába a csendes, jómagaviseletű fiút, szelíden csodálkozott: — Hát ezt mi lelte, hogy úgy kibújt magából? A fiú már felrohant a dombra. Ott, mintha felgyűlt szemei semmitsem lát nának, megint beordított a tisztes gyü lekezet képébe: — Jaj, tiszteletes úr! Jaj, jaj, tisztele- tes úr! — Ha nem volna kora tavasz, azt mondanám, hogy rossz gombát evett, — vélekedett Kocsis Györgyné. A pap szelíden csitítgatta: — Mi lelt, fiam? Ne félj, itt nem bánt senki. — Jaj, feltámadtak! Jaj, tiszteletes úr, feltámadtak! — lihegte kivéresedő lé lekkel a fiú. — Kik támadtak fel, te anyámasszony katonája? — gazdolt közbe a bíró. — Mind, mind a halottak, — dadogta a gyermek és karjaival a messzi temető felé hadonászott. Édes jó kövérkés kacagás gurult ki a gyülekezetből. A széleken a gyermekek hegyesebb vicogásai ugráltak. A kántor csendes lemondással állapította meg: — Megbolondult. Tisztára megbolon dult. — Valaki pálinkát adott neked? — kérdezte a tiszteletes. Lezsákné már kész volt az orvosság gal: — Szenes vizet kell itatni vele, A gyermek hangja most már zokogó könyörgésre csordult: — Feltámadtak, bizonyisten, feltámad tak, tiszteletes úr. A bíró türelmetlen lett: — Ejnye, ebadta kölyke, mindjárt a fenekedre hányom a feltámadásokat. — Nekem dumálsz, fiacskám? — kér dezte biztonsága tetejéről a tiszteletes. — De láttam, bizonyisten láttam, — rimánkodott a gyerek. — Hát mit láttál? Mondd el szépen, nyugodtan. Katona gyerek vagy, vagy mi? — szólt a jegyző, akiben már meg mozdult a hatóság. A fiú rémületéből a sok ember közt szétszivárgott annyi, hogy lélegzet jöhe tett helyébe. Most már tudott beszélni. De megtáguló szemein és hangja lejtős rohanásain érezni lehetett, hogy még benne van a nagy látomásban: — A disznókat őriztem a temető mel lett, a nyirkos réten. Hát egyszerre a disznók elkezdenek sivítani. Odanézek, jaj Istenem, a temetőben a föld úgy hul lámzik, mintha víz vóna. Aztán csak szétgurulnak a sírok, jaj, tiszteletes úr, csak mind kelnek ki belőlük az elteme tett emberek. Láttam a Kátay tiszteletes urat is. Úgy féltem, azt hittem, hogy meghalok. Elkezdtem futni s csak hal lom a boldogult édesapám szavát: Várj meg, Pista, menjünk együtt. — De én csak futottam, vissza nem néztem volna egy fejelés csizmáért. Jaj, mi lesz, tisz teletes úr, jaj mi lesz, tiszteletes úr? — Az lesz, fiacskám, hogy te szépen hazamész, lefekszel és alszol egyet, — legyintett a pap. — Bizony megérdemelnéd, hogy meg- cibáljuk a füledet. így zavarni az em bert Húsvét szent ünnepén! — méltat lankodott az öreg Bene Gábor. Ebben a percben a kis Pál Katica, a Pál Mihály asztalos tízéves lánya, ki nek anyját a múlt karácsonykor fek tették a temetőbe, a levegőbe bökte kis mutató ujját s a látomás szétlobogó bol dogságával kiáltotta: . — Ni, az édesanyám! Apám lelkem, ni jön az édesanyám! A gyermekhang végig lobbant a lelke ken, mint könnyű láng a napos ház zsindelyein. Mindenki az ujj mutatása felé nézett és mindenkiben elsüllyedt a a megütött lélek. Tágult szemekkel, szét nyílt ajkakkal, megdermedve néztek a hihetetlen látomásra. A széles úton a temető felől jött a ha lott falu. Példás rendben nyolcas sorokban jöt
