Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
„Dohos, rejtett szobád főhadiszállás, tanyája minden rossz indulatnak, hol őrült imáid magyarázod a süket falaknak s önmagadnak. Istened kegyetlen, furcsa isten, haragos szakálla van, mint neked... Egész éjjel csak hozzá fohászkodsz, bíztatod őt, uszítod, piszkálod: — Add vissza földem erdőm, legelőm, gyújtsd, borítsd föl értük a világot...!” Ez már nemcsak a kulák arcképe, de mindenkié, aki háborúra spekulál. A hidrogénbomba katasztrófa-politikusai e primitív kuláktükörben ismerhetnek önmagukra. Bábi ifjú fejjél látta, mit jelent a háború és „miként tisztul a németektől dúlt világ" és hogy mi volt ebben a magyar értelmetlenség. Megrendítő sír felirata a „Magyar baka sírja felett” elmond mindent: „Senkinek hadat nem üzent, érdemjeleket nem kívánt, se babért, se hősi halált. Parancsra ment, parancsra lőtt. Nem tudta, ki az ellenség, meghalt és nem tudta miért. Itt nyugszik most e rög alatt; itt porlad, — kilenc éve már, — s apja, anyja nem tudja hol. Sírját benőtte már a fű, a korhadt fejfa leroskadt. — Magyar volt — Feledjük el őt...!” Bábi nem húny szemet semmi fölött: a ma nehézségeit csakúgy nem kerüli ki, mint a tegnap sebeit. Nála „kemény kőpárna a jelen’V A munkás-paraszt szövetséget nem veszi himnuszos tény ként, de szinte könyörgőn fordul a vá rosi dolgozó felé „ha falum népéhez szólsz”: „Igaz, hogy lomha, lassú e nép, elpazarol sok hasznos erőt. Ám a sors és végzet e lomhaság ... Forradalmak gyalogosa ő, csatázott — kisemmizték végül. A te osztályod se boldogul lom ha, ősi ereje nélkül.” ... Amikor a jö vőt dalolja, akkor azt a teodolit hű vösen pontos realitásán át közelíti meg: „fonálkereszted csak egy irányt mutat. Egyenes egy irányt! Erre visz majd az út”. És ezen az úton búzatáb lákat lát, épülő utat, gyárat, mindent: „Egyszerű vagy teodolit, mint a fűszál, de lencséd erős, varázsló hatalom. Köszönöm neked, köszönöm a látomást, s lelkem legmélyéről áradó dalom”. Bábi több mint ígéret: néhány ver sében és sorában igazolja a kiadó által oly meleg szavakkal útnak bocsátott kötet ajánló sorait. Legnagyobb erős sége: realitása és az ebből fakadó tö mörség, kemény markolás és biztos dobbantás. Tud markolni, de még nem tudja végig megtartani. Sokszor belevág merészen, vers közben azonban a kom ponálás megtörik és a vég ellaposodik. Csak össze kell hasonlítani néhány versében a kezdő strófákat az utolsóval és mindjárt látjuk: legyengült az iram, elkopott a szó. A frázishínárt ő sem tudja elkerülni: „A földből kibuggyant a fű, föltörték a friss növények, új rü gyek, lombok, virágok üdvözölni, üd vözölni az éneklő ifjúságot”. Egy Bábi nak ilyet nem szabad leírni: „Mi va gyunk itt a Párt ereje, a falut szabadí tó forradalmi hadak! Vigyük mi győ zelemre, vigyük mi győzelemre ezt a forradalmat...!” Egyik brigádversét így kezdi fiatalos nekiugrással: „Útunk- ban áll a hegy. — A hegyet általtör jük!” Ezt nyomban el is hisszük neki. Ez a realitás szuggesztiója, de amikor a témát így variálja — „s mi ötven ezren harsány dalra gyújtunk. Fölöt tünk száll a nap, szállnak a szelek. Folyók, és erdők zúgnak, s én brigádok élén menetelek” — akkor csak a gram- mofonlemez nyekergését halljuk. Realitása kép — és így lényegtévesz- tőn egyetlen egyszer — kötete utolsó strófájában — bicsaklik ki játékosan: „s mintha a föld minden nedve belé- szökött volna, olyan erős lett a karod, hogy a napot is lesöpri, mint a rossz lámpást — ha éppen akarod”. A min dentakarás és mindentbírás lendülete itt valójában egy anarchisztikus gesz tussal kacérkodik. Csak végig kell gon dolni a szándékot: mi lesz, ha valaki le találná ütni a napot az égről! Még az erőfölény duhaj szertelenkedése sem lehet el reális mag nélkül! Ha a nap helyett holdat mond: telibe talál. A lámpás: éjszer és az ég e csárda lámpását a költői képzelet a valószerű ség rovása nélkül ütheti le! Majakov szkij komájává szegődtette a napot: „Én és a nap, nem tágítunk mi ketten!” Itt a költő a nappal azonosul, Bábinál játékosan duhajkodnak: ki a legény a csárdában... Nem hiba ez. Ez a meg állíthatatlan lendület szertelenkedése és nélküle Bábi költészete veszítene színé ből. A kurjongatásra is képes bizonyos ság üdévé, fiatalossá, legyőzhetetlenné teszi azt, amit különben más helyen, tömör fogalmazásban kategorikusan így fejezett ki:
