Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
„Itt van, ez itt a te hazád! hol minden fűszál ismer téged, s a nép — bármi nyelven beszél, — mégis, mégis ez a te néped! Nem a régi rabszolga nép! Egymásra tőrt, gyilkot nem ragad. Kéz kezet fog.1 Épít serényen, békés, büszke, boldog és szabad! Ilyennek akartad régen, álmaidban ilyennek láttad. Almod valóra vált, s büszkén vallód magad e nép fiának..” 1945 elnémított magyarja szóhoz, sza badsághoz jutva, érettségét, szocializ musát, emberségét, közösségi szolidari tását szebben, igazoltabban nem éne kelheti. Önnyugta ez: elégtétel. És ez nem véletlen. A szlovákiai magyar költő mindig így dalolt. „Vallom: nem magunk s nem csak népünk akartuk, többre készülődtünk” — összegezte a tegnapi eredményt 1940-ben Győry De zső. „Zengő Dunatáj” című kötetében csak ez a költő írhatta: „Mindnek kívánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém.” A szlovákiai vox humana egysége, töretlensége, folyamatossága — két ségtelen! XI. Prózaíróinknál a nehézségek kike rülését és az ebből adódó sematizmust és irreális optimizmust kifogásoltuk. Ján Drda pártkongresszusi beszédében nyomatékosan húzta alá ezt a hibát, mely „életünknek és egyszerű hősei nek valótlan, felületes és sematikus ábrázolásában mutatkozik”. E hibában költőink is osztozkodnak. A hibát itt frá zisnak hívják: ezt kell segíteni kiküszö bölni, kiirtani. A frázis a veszély: az indulásnál nyomatékosan kell ezt tu datosítani. A frázis a veszély, nem mert költőt ront, de mert kihatásában való ságot hamisít és így inkább árt, mint hasznáL A nép, a dolgozó sohse hasz nál frázist, füle, szája csak realitást ért és csak valót mond. A sablonversek és frázissorok csak fülbántón, idegenül érnek el dobhártyájához. A lelkesedés és lelkesítés, tartalmi nehezék nélkül, természetellenes hangfekvésben, a pá tosz fokán idegenséget eredményez és ez a pátosszal hatálytalanítottnak vélt merevség természetszerűen ellenkező hatást ér el. Az erőltetettség, a felüle tesség frázisa vacuumot jelez: a mon danivaló légüres terét. Veres Péter ta lálón jegyezte meg egyszer: „a lelkese déssel együtt jár a tartalmi elszegénye dés”. A lelkesedés könnyítésre csábít: a mondanivaló szegénységét el lehet ta karni vele. A frázis a könnyítés bűn jele: a gondolatszegénység álarca. Amit nem emésztettünk meg eléggé, arról ne beszéljünk, ha pedig mégis megkí séreljük, akkor az erőszakoltság visz- szaüt: a frázis árulkodón meztelenke dik Belinszkij egy száz év előtti mon datában megtaláljuk e jelenség pontos magyarázatát: „Az ember csak akkor nem tudja megnevezni a dolgokat, ha a szó azt akarja kifejezni, amit még ő sem ért teljesen”. A költő tiszte: a név adás. Megteremti azt a szót, mely hirtelen' világít meg mindent A költő a realitás névadója, megnevezője. Nyug tázó és igazoló hitele a szellem terem tő erejéből, erkölcsi ítéletképességéből fakad. A frázis egyetlen ellenszere: a realizmus. Az élménytartalom ereje és kihatása — valóságától függ. Az irre alitás áloptimizmusa a megemésztet- lenségből folyik és ez szüli a frázist és a sablon-sematizmust. Illyés Gyula az új magyar líra jelenségeit vizsgálva, a „hurrá-optimizmus” ellenében egye nesen a „pesszimista” vers védelmére kel: „ melyik tárgynak nincs árnyéka s vet .ete, azt nem láthatom térben, a valóságban. Az emberi léleknek ilyen vetületét s árnyékát hiányolom épp a2 élet, az életöröm megmutatása, érzékel tetése, sőt felkeltése érdekében”. A frázis-elburjánzás egy másik oka a szellemi restség. A végiggondolás nem erőssége költőinknek. Gondolat-lírának alig találjuk a nyomát, ami annál fel tűnőbb, mert a magyar vers filozófia is egyben. Kinyilatkoztató magyar fi lozófiai mű nincsen, de van vers! Ady a végok távlatában él szüntelen. A gon dolat-líra mai hiánya azonban nem szlovákiai specialitás. Az Irodalmi Üj- ság egyik tavalyi száma szerint „a ma gyar fiatalok verseit sivár gondolatsze génység jellemzi”. Itteni fiataljaink an tológiájáról írva, fejcsóválva állapítot tam meg, hogy fiatal költőink keveset olvasnak. Prózaíróink nagyrésze úgy ír, mintha Móricz Zsigmond, Veres Péter, Szabó Pál, Déry Tibor, avagy itt nálunk Sellyéi, Morvay, Barta Lajos és Jamó József sose éltek volna! A kirívó kulturális elégtelenség az intellektus légüres terét jelzi, ahol a frázisbacillusok zavartalanul tenyész hetnek. Az űrt mindenképpen ki kell tölteni: olvasni kell és tanulni, olvasva
