Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Harmadvirágzás. A szlovákiai magyar irodalom legújabb fejezete
vén paraszt „próbáit szívében a boldog ság motoz, mint szél az ablakukban.” Villanyba néz öreg szemével, melyet „balsors rontott a mécses füstjén”. Most rivaldafényben gyönyörködhet: szín házban, igazban, mely immár a faluig ért: „Hogy irigyelne benneteket, ej-haj, ha látná Déryné, ahogy suhantok az autóbusszal! ők a sárban térdig tolták a kordét s nagyúri parancsok döntötték el, játszhatnak-e a népnek? Be nyomorultak voltak a színészek! ... És tiszta ágy várja és kultúrterem a fénylő falvakon e szép sereget... A taps dörög s ők tovarobognak, mily öröm is az életük most! Szőke leány int az ablakon nevetve. Utánuk könnyű por felhője hajlik; a tudás kincsét szórták szerte: még nagyobb legyen népünknek győzelme!” Az új, a dolgozók javára változott helyzet kulturális valóságjegye itt meg győző, átfogó reális tanulságot közve tít. Az élmény lényege — realitása — és költői kihatása, egy síkra került és töretlen verset eredményezett. A vers hitele az élmény tartalmán fordul meg. A nyolcvanéves Goethe ezt fiatal köl tők címére így szövegezte meg: „Kér dezzétek meg csak magatokat minden versnél, vájjon van-e élménytartalma és hogy ez az élmény mennyire vitt előre benneteket”. Fiatal költőink — és elsősorban Veres János — emlékköny vébe e goethei tanácsnál hasznosabb sorokat alig írhatunk. x. A költőt élménye határozza meg. Mit, hogyan lát és miért, miként közvetít. Elsődleges-e az élmény: mindent fel kavaró, mindent lecsendesítő, vagy ele- ve-elhatározás erőszakolt motívumkere sése: utánérzés. Az élmény erején dől meg minden. A realitáson. Ezt a köve telményt ifjú költőink közül legjobban Bdbt Tibor közelíti meg („Ez a te né ped”). Miért jó a Bábi-vers? Mert ki mutathatóan és érezhetően igaz. „Írj igazat! írj egyszerűen, hamis póz és pátosz nélkül. Versed magától megszépül, s olyan lesz, mint a fiatal fa, mely él, virágzik, nap felé tör, akkor is, ha nem akarja...” Ars poeticá-jának megfelelően ő az egyetlen, akinél a témaindítás a tegna pi neuralgikus pont utórezgéséből fa kad: a burzsoá-nacionalizmus magyar némításából. De a „szvinya magyar- szká” szégyenbélyege nála nem füstö lög el üres fájdalom pátoszban, meg keresi realitását a másik oldalon és azt meg is találja a „buta tót” szitkában. A két változat egygyökerű eredmény: „uszítóink valahol csak összenevettek”. Most már helyesen vonhatja le a tanul ságot: „Szegény rongyosok mi! Okul tunk azóta; elkellett...!” Elkellett: és semmi több, e pörölyös ítélet-szóban azonban benne van minden. Bábi kö szönetét is mond, de ez a hála nem fel- lengős pátosz, de kemény tömörítés: „Magyar vagyok, magyar, ki hazájában is hontalan volt, kit két ország is megtagadott. Köszönöm forrón a Pártnak, mely visszaadta méltóságom, — jogot és hazát adott...” Bábi verseiből egy teljes curriculum vitae bontakozik ki. Az élmény nála egyjelentésű legszemélyesebb életé vel. Ebből az életből szervesen folyik a meglátás, tudatosodás és így tovább- adón — a tudatosítás. Majori gyerek volt, kihez „jó volt a tavasz”, „de a tél sokat bántott”. A kastély „lenézte gőg gel a rossz-szagú, kicsi béresvilágot, mely mint ólba zárt malac dörömbölt, rítt alatta, rítt éjjel-nappal folyvást, mégis éhen hagyta.” Ifjúsága: életisko la és eszmélés. „A gazok nem hagytak élni bennünket... reánk törtek erő vel; iskolát, könyvet, mindent megfer tőztek, — mert látó, értő embert nem akartak, csak szolgát, rabot, láncban görnyedőkét”... És mégis megköszö ni az életnek „a győzni tanító veresé get”, hogy lássa, „ki barát, ki ellenség, s szeretni, gyűlölni megtanuljak”. Hogy tudja gyűlölni a nagyparasztot!: „Ezt a fajtát ismerem!” Megélte! A költőif jú hiteles képet fest a kulákról, aki „pi henő időm, verseim a tehenekkel meg etette ...”, de aztán szélnek bocsátva „megint országút bolondja, s akkorát dobbantottam, hogy süllyedni kezdett a kulák kétszáz holdja...” A költő ön élménye földrengést idéz: ítéletet, fel- lebbezhetetlen igazságot. A kulák üres, terméketlen gyűlöletét — „gyűlöl csak gyűlöl, maga sem tudja miért” — ezt a méreggé sűrűsödő, katasztrófát áhí tozó, háborúért imádkozó vak gyűlöletet vádló képpé sűrűsíti:
