Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Mese az unokáknak (ford. Tóth Tibor)
bábáskodtak az osztag születésénél. A faluban a kommunisták fejesének hívták és jóval a felkelés kitörése előtt nyolc embert, magaszőrű favágót vezetett Va- szilijhez. Az osztagban megbecsültük, amint megbecsülik az öregebb, bölcs embert, aki sokat élt már át és aki jó ságát a szívében és a szemében hordja. Jakubíkkal megállapodtunk, hogy én indulok elsőnek és ha már a sínpályára érkezek, Jakubík is megindul. Mert ha az ellenség lesben állna, mi meg együtt indulnánk, könnyen lelőhetnének mind a kettőnket, még mielőtt egy-két lépést tennénk, nekünk pedig az volt a fel adatunk, hogy legalább a dinamit egy részét eljuttassuk a törzshöz. Lehajoltam és egy ugrással törtem át a sűrű szélét. Ekkor meghallottam a hajtány zaját, a benzinmotor éles kat togását. De már nem térhettem vissza. Néhány ugrással elértem a töltést. A kanyarból kiszökkent a hajtány. A félhomályban észrevettem a jármű ele jén halomba rakott talpfákat, tudtam, mögöttük géppuskás fasiszta fekszik. Visszafordultam és odakiáltottam: — Maradj a helyeden, Jakubík ... ! De látom, hogy már ő is elindult, ne hézkes ugrásokkal viszi előre öreg lába. A fékek felvisítottak. A hajtány meg állt. Majdnem ugyanakkor felugatott a gépfegyver is. Még jobban- összehúzom magam és futok. Csodálatosan nyugodt, tiszta a fejem, számolom, hány méter van még hátra az erdő széléig, szinte számtani pontossággal becsülöm a távolságot. Rohanok. Rohanok az acél áradatában, mert nem záporoznak felém a golyók, ahogy mondani szokták, hanem áradat ban ömlik rám az acél, körülvesz, egyre szűkebbre fonódik körülöttem. Mégis ért hetetlen biztonság hatja át minden gon dolatomat: ma nem ér golyó, átjutok, elviszem a mieinknek a dinamitot. Hasra vágódtam az első fa mögött és csak úgy vaktában megeresztettem egy sorozatot a géppisztolyomból. Csak aztán néztem körül. Hárman voltak a németek. Az egyik a géppuskánál maradt, a másik kettő le kúszott a töltésről, onnan tüzelt a gép pisztolyából. Jakubík már csak néhány lépésnyire van tőlük. Lohol, karját szétvetve, meg- megszökken, a dinamitos batyu ide-oda biccen a hátán. A két fasisztát a földre kényszerítet tem, de a géppuskással szemben tehetet len voltam. Első sorozata a kis rét kö zepén érte Jakubíkot. Még egyet ugrott, aztán letérdelt, mintha * könyörögne va lamiért és elterült a fűben. Most aztán a géppuska felém okádta minden golyóját. A fejemet se dughat tam ki a bükkfa mögül, a golyók fü tyültek körülöttem és csattanva ütődtek neki a fák törzsének.
