Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Mese az unokáknak (ford. Tóth Tibor)
A két fasiszta kúszni kezdett Jakubík felé. Észrevétlenül átsurrantam egy má sik fatörzs védelmébe és tüzelni kezdtem rájuk. Megtorpantak, elfeküdtek a fűben, meg se moccantak. De a géppuskás már észrevett, új sorozatot lőtt felém. A másik kettő újfent megindult. Ismét és ismét, fától fához kúszva megakadá lyoztam, hogy megközelítsék a sebesült Jakubíkot. Ekkor észrevettem, hogy kilőttem mind a két dobot. Nem volt már tölté nyem. A németek odamásztak Jakubík - hoz. A magam szemével kelett látnom, hogyan vonszolják a füvön a hajtány- hoz, a magam fülével kellett hallanom a sebesült Jakubík fájdalmas jajgatását. Fogam csikorgattam dühömben, sze memre vörös, nyirkos köd borult. Még arra is képes lettem volna, hogy puszta kézzel rohanjak rájuk, géppisztolyommal verjem szét fejüket, de hirtelen hallani véltem Vaszilij szigorú hangját: Miért nem teljesítetted a parancsot?! Hol a dinamit?! Tehetetlenül néztem, hogyan rakják fel Jakubíkot a hajtányra. A fasiszták alig hanem rájöttek, hogy mi a bajom, mert fedezetlenül mozogtak, tettek vettek, mintha gúnyt űznének tehetetlenségem ből. A hajtány motorja feldübörgött. Ép pen virradt. Jakubíkra nézek, amint ott szorong a két német között, ő meg az erdő felé fordítja fejét, odanéz, ahol engem sejt. Mintha búcsúzna, mintha mondani akar na valamit, fontosat, megszívlelendőt. Nézek utána és hiába vagyok kemény legény, aki könnyűszerrel elvisz a vál lán egy kövér kost, ''sírok ... Jakubík történetének végét csak hal lomásból ismerem; a faluban mindenki tudja és szívesen elmondja ezt a szomo rú, mégis nagyszerű történetet. A hegyek közt megbújó faluba vitték, ahol akkoriban egy különleges felada tokkal megbízott SS-ezredet összponto sítottak, büntető ezrednek hívták és az volt a feladata, hogy felszámolja a par tizánok támaszpontjait. Jakubík a kocsmában hevert a földön, átlőtt lábából tócsába gyűlt alatta a vér. Ügyet se vetettek rá délig, amikor végre megérkezett az ezredparancsnok helyet tese, egy őrnagy. Hetykén bement a szo bába, tányérsapkáját és keztyűjét az asztalra dobta és jókedvűen megdörzsöl te a kezét. Odalépett Jakubíkhoz és lovaglópálcá jával undorodva megbökte rongyos, ma- szatos ködmönét. — Élsz még, öreg? — kérdezte néme tül. Jakubík meg se moccant. A helyiség megtelt emberekkel. SS-ek jöttek, tisztek meg közlegények, megér kezett a tolmács is, egy szemüveges, sovány férfi, aki szüntelenül remegett és riadt pillantásokat vetett erre-arra. Megindult a kihallgatás. Jakubíkot székre ültették. Az őrnagy parancsára az egyik SS-legény feltámasztotta a fe jét, amely a vérveszteség okozta gyönge- ségtől állandóan ^vissza-vissza biccent a mellére. Áz első kérdésnél Jakubík kinyitotta szemét, értetlenül, bárgyún nézett körül a kocsmában. A tolmács megismételte a kérdést./ — Hol vannak a partizánok? Jakubík mulyán mosolygott, újját a füléhez, majd a szájához emelte és eről ködve, amint azt valamikor a süketnéma községi csordástól látta, kibökte: — Ommm ... — Mit mondott? — kérdezte az őr nagy. A tolmács vállát vonogatta és ijedten pislogott a tisztre. Jakubík fölé hajolt és harmadszor is föltette a kérdést. Ja kubík csakúgy mint előbb, újból a fülé re, nyelvére mutatott, és nagynehezen kinyögte: — Ommm... Most már az őrnagy germán agyában is kig; ált a megértés szikrája. — Ah úgy, — jegyezte meg, — süket néma? Nem tud beszélni az öreg?! Willi! Az ajtó felől egy nehézléptű, zömök SS-legény közeledett. A másik, aki Ja kubík fejét tartotta, hajánál fogva ke ményen hátrarántotta, Willi megfontol tan, kényelmesen ütésre lendítette a ke zét. Estig háromszor locsolták fel Jakubí kot. Willi már belefáradt a kihallgatás ba. Az őrnagy idegesen ütögette lovagló pálcájával a söntés pl éhburkolatát. A nyúlszemű, riadt tolmács századszor, ezredszer tette már fel a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík foghíjjas, véres, tépett száj jal nyögte a választ: — Ommm ... A sötétség már rátelepedett a falura, de Jakubíkkal még mindig nem jutottak semmire. Az őrnagy elment, visszajött, ismét kiment, idegesen veregette pálci kájával tükörfényes csizmáit. Már-már nyelvére kívánkozott a megszokott szó:
