Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1954 / 6. szám - Veres János: Kis mátkámhoz

Kenyér és víz volt tápláléka;

mint fgörbe fűzfa állt a parton.

Szeretett volna másképp élni

s ráborult sok-sok könnyes alkony.

Puliját szidta, feleségét

titkos kór vitte el egy nyáron.

A kastély felé dühvei nézett,

mely dölyfölt a vak pusztaságon.

Járt a réten és száraz faág

nyúlt elébe, mint kolduló kéz.

Hordta nyakában gyűlölt sorsát,

s az nehéz volt már, igen nehéz.

Arcán víg mosoly nem ragyogott,

gondokról beszélt sok mély ránca.

Este némán ült a kunyhónál

és belenézett a parázsba.

Mit látott benne? Komor bánat

volt a társa, mely elkísérte,

a remény csak mint hulló csillag

villant meg; s nézett sötét égre.

Sok üres éve elkullogott,

mint sánta bárány a nyáj végén.

A temetőbe vágyott olykor,

pihenni végre nyugton, békén.

S egyszer Mihály, a szegény öreg

mégis nevetni kezdett szívből

s a nap derűsen nézett fel rá

a csacsogó, víg patakvízből.

Fütyülni kezdett derék Mihály

s öreg lábait vígan szedte.

Nem káromkodott, inkább dúdolt,

mikor a nyájat terelgette.

Pipára gyújtott és botjára

támaszkodva vidáman nézte,

mint fordulnák a traktorok rá

a folyópart sík mezejére.

Lába, amelyen volt már cipő,

dűlők porában hetykén gázolt.

Az, mi jókedvét visszaadta,

a felvirradó szabadság volt.

A kastélyból lett iskolában

ének és zene szólt. Hallgatta.

Szívét boldogság melengette

s a tarkóját a nyár víg napja.

Most ott ül bent, a kultúrházban,

Gorkijt olvas és nagyot sóhajt.

Aztán indul, mert nyája várja

s a vadvirágos szép folyópart.

A síkság fiús kedvvel rikolt

s a nyáj, mivel a tájat járja,

már nem az úré régen, hanem

a szövetkezet fehér nyája.

KIS MÁTKÁMHOZ

Virágok nyílnak kint a réten

s gyöngyvirág a te kedves arcod.

Előttünk, ím, az élet tárul,

ígérvén munkát, csókot, harcot.

Hattyús kertjében reményemnek

együtt jársz velem, vígan lépvén.

Boldog dallam vagy, örök dallam,

víg vőlegényed szívverésén.

Sikerről dalol minden madár,

tedd a kezembe kicsi kezed.

Szabad hazában szabad népnek

kora: a korunk, elérkezett.

Segítjük majd biztatva egymást

s a közösség jó sejtje leszünk:

egy pár boldog és erős ember.

S minden örömöt megfelezünk.

S ajakamon virít majd a neved,

mikor szerszámom megemelem.

S új győzelmeink örömhírét

egymásnak mondjuk szerelmesen.