Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Móricz Zsigmond: A birkaitató válu
Irta: Móricz Zsígmond Meghalt a faluban a legszegényebb zsel lérember. Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatJan deszfcakoporsőban, betették a földbe s ráhúzták a rögöt. Aztán hazajött az a néhány ember, aki kíkísérte. Nagyon kevesen voltak; a két, legénysorban lévő fia s a töppedt kis öreg felesége; a szomszédokból három asszony, meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy mégegyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-Öt Jskölásgyerék ment elől a tanító val, aki végigénekelte a falut s hátul me gint négy-öt gyerek, de ezek nem énekel tek, csak bámészkodtak. Azután hazajöttek s mielőtt szétoszlottak, egypár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett vcűna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohány nem vót, a krumpliszárat is elszítta szegény, ez zel elmúlt az emberek emlékezetéből. A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjúk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitva hagytak a koporsó után. Az öregasszony tüzet rakott s megonele- gítette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték ma gukban a gazdát, pedig csak három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, míg az öreg meghal, de másnap aztán gondos kodjanak maguknak helyről, mert másik zsellér várja, mikor kötözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahor dással is elmaradtak az öreg betegsége miatt. Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelen teni, 'hogy az öreg úrvacsorát kíván, hogy „hát Zsuzsi néni, mit fog ezután csinálni?“ Mondta, hogy nála ellakhat, kivált, ha ágya is van, a kis kamrát odaadják neki. ott el lehet, míg él, csak a baromfira 'kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öregasszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog, s azóta nem sírt annyit, mint eddig, most in kább csak azt sajnálta, hogy mér nem tu dott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kisepemi is csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? reg gel ő már megy, a papákhoz, a többihe meg semmi köze. Lassan, szótlanul eddegéltek, míg csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tő le. Egyik elmegy kocsisnak, egy nagygaz dához, a másik meg a városba megy, nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osz tozni. — Maga megy a papékho? — kérdezte az anyját a kisebbik s a városra gondolt: ha pénzt tudna csinálni, meg se állama Amerikáig... — Nem tudom, hogy lesz — mondta óvatosan az Öregasszony. — Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy vala melyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert biz ő már nagyon megútálta az örö kös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből ti nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné kony hájára, istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap ... — Maga dógia, — mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a fa luban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett vón, annál jobban, mert a jányék- nak van egy kis házuk is, örült azért, hogy szabadul az anyjától. A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelű penecilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer s újra becsattaritotta: ez olyan messzevágyó embernek való fajin kés volt... Sehogy se tudta, hogy kén kezdeni mán az osztozkodást.
