Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Móricz Zsigmond: A birkaitató válu
— Be cafra egy tarisznya — mondta aztán s a szőrtarisznyára nézett. A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, ami vel az apjuk a vásárra járt, meg messzi idegenbe, régebben, kubikos munkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukba ebből került ki a madár látta kenyér, meg a vásáríia, nagyon meg becsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öocse szava: böcsmöli, hogy in gyen kapja meg az öreg szerszámot Las san, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmá jára, ami kikandikált az ágy alól. — No a tarisznya még tarisznya, — mondta — de evvel a vedlett rossz csiz mával micsmájjuük! A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotban, de kómáim lehet vele a jobbikat, Már ő is harmadik napja tanakodik, meket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát Ha tudta vón, mék kell jobban ,a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisz nyát, míg nem ér a városba, mert a város ban már senki se hord tarisznyát de ha en nél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útrakelni a faliból, szinte úgy erezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon... Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a báty ja fel se veszi a tarisznya választ ást s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta. — “Ó, fijaim, — mondta az anyjuk elpi- tyeredve, — itt mán minden a tiétek. Meg halt a ti jó apátok!... S szomorú szemmel pislogott a tarisznyá ra meg a csizmára. Bizony úgy vón az igaz ság, hogy itt minden az övé volna, el le hetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd aztán. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát, meg a veres pi pát s egy öltözet ruhát ígért érte az anyjáé iból, fekete temó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon sze retett vón abba a ruhába menni a papék- ho, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. Elkezdett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy bulldogéit a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókhián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet ut cai kódusnak... A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a ta risznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték, ez csak irigység 6 ez nagyon fájt a tulajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt: — Maga mit rücsköl!... Az öregasszony sokára s szepegve szó lalt meg: — ó, fijaim, sajnálom én az tat a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vót ű nekem! Akkor már Feri a gombos lajbit akasz totta le az ajtó sarkáról, az öregasszony nak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa... A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét s hosszan s nagy értelemmel tűnőd tek rajta, hogy most melyikük jár jobban ... De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kígyó - természet, aki még a faluból is el akar men ni s rettenetesen meggyűlölte érte a gye rekét — Ö, ti kutyák, — mondta és megfe nyegette őket ököllel, — még el se dugták jól az apjukat már ezek rávetik a körmü ket a jó lélek vagyonára. Inkább téged ka partalak vón el, ha ilyen bitangok vatták. De a fiúk felől beszélhetett. Azok egy más utál szedték vették a rossz ringy-rongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümrn- gettek, egész másnap délig folyton spekulál tak, míg mindenen elosztoztak. Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szeke re a papákhoz, ágyával ágybélijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házbán, e közt a lim-lom közt, so ha nem jutott eszükbe válogatni, osztoz kodni valamin: családi közösség levegője, békesség volt ez körülöttük. De most egy szerre egyénekké, lényeikké lettek a búto rok, ruhák, még a rozsdás járomszeg is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem is mertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével és átkával és kést tudtak volna verni, egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak. Végre mégis csak készen voltak. Akkor a kisebbik meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató vá- lut. * . — Ezt még nem osztottuk el, — mondta. — Az a! — morogta sötéten a bátyja. — Most evvel mit tegyünk? Az új zsellér odaállott közéjük s heccölve beleszólt: — Vágjátok ketté. Nevetett rajtuk, mert mit ér a válú, ha ketté vágják. De az öregebb, a gazda ki-
