Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1954 / 5. szám - Bábi Tibor: Faluról-falura a Zobor alján
táncba. Bár tudtam, hogy idősebb nálam. Tudtam azt is, hogy megtréfál és kikacag, de engem evett a fene már a táncért. So ha olyan keserves táncot senkinek nem kí vánok. Hol a lábára léptem, hói megbotlot tam. Jvlis szégyenkezett és húzott be a körbe, sokadálomba, hogy ne lássák, mi lyen ügyetlen táncospárja van. Észrevettem, sokan összenevettek a hátunk mögött. Az tán mégis csak belejöttem, mint a kiskutya az ugatásba. Már nem botladoztamf nem lépkedtem a lányok lábára. Hajnali három óráig táncoltam, ki tudja, hány leánnyal. Zene után fölkerekedtünk mind a hár man és elmentünk a lányos házhoz. A ku tyák szörnyen megugattak bennünket. Már nem igen emlékszem, hogyan jutottunk be, az ablakon-e vagy az ajtón. Csak azt tu dom, hogy ott álltánk a szoba közepén. Ve- ronka, Laci kedvese, valami hirtelen ma gára kapott ruhában állt az asztal mellett és a lámpát igazgatta. Apja, anyja ott feküd tek a magas ágyban, s fél-szemmel figyel tek, hogy valami csintálanságot ne tegyünk. Verőn, ahogy megpillantott engem, hogy nem komoly udvarlásról van szó, csak az én „beivásomról", amit mondott nem is nekik szólt, inkább csak nekem. — No elhoztátok? Most már te is legény vagy — tréfásan és fitymálva bíztatott. — Járj él hozzánk gyakrabban, a királyházban meg kérj táncra, csak a lábamra ne lépj. A fiúk nevettek. Verőn is kacagott. Én meg a legszívesebben itt se lettem volna. Nem szóltam semmit, csak nagyokat hall gattam. A fejem szédült és álmos voltam. Mikor hazaértem, lerúgtam magamról a csizmát, rendetlenül élhánytam a ruhát. Másnap csak délben tápászkodtam föl a siskó mellől. így itták legénnyé Kostyál Jánost. még emlékszik a véres históriára, a fiata loknak már nincs tudomásuk róla, s kö zömbösen, keresztvetés nélkül mennek el a feszület előtt. A kereszt története megfog ta a képzeletemet, nem azért mintha való ban érdekes lennet de jellemző ennek a tájnak, a zoboralji falvaknak múltjára. Hetven, vagy hetvenöt évvel ezelőtt egy Spitzer nevezetű kocsmáros telepedett le Zsérén. Azelőtt csontot, rongyot gyűjtött, szerzett valami pénzt, s a faluban kocsmát nyitott. Okos és ravasz ember lehetett. A parasztok élitták jóeszüket, egészségüket, kevés pénzüket, adósságba keveredtek, ő a hitéihez nem létező tételeket számolt hoz zá, szövetkezett Jankoviccsál, a gímesi jegyzővel, (annakidején Zsére és még több falu a gímesi jegyzőséghez tartozott) és közös erővel kiforgatták földjükből, vagyo nukból az amúgyis szegény parasztokat. Spitzer hatósági úton követelte az adóssá gok behajtását és Jankovics segített neki a végrehajtások, dobraverések megszer vezésében. Hajminc éven át fosztogatta Spit zer a parasztokat. Kétszáz hold földet szer zett, Zsére és más falvak határában, de társa, a jegyző sem ravaszkodott hiába. Ő maga is hasonló vagyonra tett szert, bár sokkal rövidebb idő alatt, mint a cselszö- vények tervezője, Spitzer. A kifosztott, kol dussá tett parasztokban gyűlölet sarjad- zott. Az úrrá lett rablók alig-alig mertek mutatkozni a falvakban. S egy nap Jankó- vicsot utolérte sorsa. Zsérére lovagolt Gí- mesröl adót beszedni. Hazajövet ott koco gott lován a gímesi országúton, amikor az éredő rozsok közül egyszerre lövés dördült és Jankovics lefordult a lóról, ottmaradt holtan az út porában. A megriasztott ló pedig elvágtatott. Azon a helyen az út mel lett keresztet állítottak. Jegyzőkeresztnek nevezik. , Tavaszodik. A jegyzőkereszt ott áll a két nagy gesztenyefa között. Szabad emberek jámák-kelnek a határban, elfelejtették már a Spitzer-históriát, csak egy valaki gondol rá, de talán nem is arra a históriára, ha nem a zsérei és gímesi határra, mély egy kor neki termett. Az a valaki nincs köz tünk, megszökött Nyugatra a nép elől. Ő volt az élorzott vagyonok utolsó bitorlója, Spitzer leányának férje. Jegyzőkereszt Ott, ahol a gímesi országút keresztezi az Aranyosmarót félé futó vasúti síneket, vagy kétszáz lépésre a pályatesttől két vadgesz- tenyefa között Icökereszt áll. A babonás öre gek, idős asszonyok, bajuszos ősz férfiak keresztet vetnek, ha arra járnak, Ezen a vidéken az volt a szokás, hogy keresztet emeljenek azon a helyen, ahol valami sze rencsétlenség történt. Egy-két idős ember
