Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 2. szám - Borisz Polevoj: Különös hangverseny
Egész kocsikaraván kísérte a művészek „Pobjedá“-it. Az emberek ünnepi ruhába voltak öltözve. Az énekes mégis keserűsé get érzett. Kitűnő fej ez a Nyikita Osztapics! — folytatta a beszélgetést a politikai osztály vezetője. — Ö a mi büszkeségünk. Olyan teljesítményt ért el a múlt hónapban, hogy csak ügy ámult mindenki. De nem is ez a lényeges. Osztapics — egész iskolát jelent. Ö ... Ott lesz ö is a hangversenyen? — Ez csak természetes! Ekszkavátorá- nak egész kezelőszemélyzetével együtt. Lefoglalták számukra a jobb második sort... De bocsásson meg, el is felejtet tem, hogy ö agitálta meg önt az idejöve telre. — Nem kellett engem megagitálni — válaszolta szárazon Mihail Szilics. ,Az egész úton nem szólt többet. Keserűsége sértődéssé nőtt. ö, az orszá- goshírti énekes. Nyikita meghívására jött ide, egy egész kitűnő brigáddal. És Nyi kita még csak ki sem jött fogadtatására. Lehetetlen, hogy az ilyen óriási építke zésen, amelyen már egy félórája haladnak át gépkocsiin, ne akadna valaki helyet tesítésére. Még az ö színházukban is he lyettesítik egymást a művészek, pedig hát ez a színház és művészei — igazán párjukat ritkítják! ... Az énekes meg fogadta magában, hogy a világ minden kincséért sem néz majd a jobb második sor felé. így is tett, amikor frakkban, kemény ingmellel, gyors léptekkel felment a kagy lóalakú színpadra. Egy természetes domb hajlatában volt a nézőtér. A hátsó sorok már homályba vesztek, beleolvadtak a dombot tevő er dő sötétjébe. A csillagos kék ég volt a nyári színház mennyezete. A kagylószín pad azonban úgy épült, hogy biztosította a kitűnő akusztikát. Az énekes hangja hol bársonyos simán, lágyan szárnyalt, hol mélyen, harsogva dörgött, könnyedén be töltötte a nézőteret, majd beleveszett az erdőbe, hol még csengőn visszhangzott. A természetes nézőtér mohón magába fogadta a hangokat. A közönség feszült figyelme közbe-közbe viharzó tapsban robbant ki. Mihail Sziliesnek visszatért a jó hangulata. Megbocsátotta a sértést az ekszkavátor kezelőnek s számának befe jezése után tiszta szívvel, hamiskásan, mosolyogva nézett a jobb második- sor felé. A színpad fényében jól látszottak ezek a helyek. Zsúfolásig megtelt a néző tér, csak éppen ott tátongott üresen né hány szék. Az énekes haraggal megvil lanó tekintete pillanatok alatt átlátta^ a helyzetet: kedvesen mosolygó, telt asz- szonyka, fejét súlyos hajfonatok koronáz zák. Mellette napbarnított, karcsú, fiatal lány és még néhány más nő, köztük üres székek sötétlenek. Mindent rr^értett. Nincs kétség: ezek az ekszkavátor kezelőnek és barátainak helyei. Még csak meghallgatni sem jöttek el Öt. A csillagos ég alatt felcsattant hosz- szan zúgó tapsvihar hatására azonban fo kozatosan megint megfeledkezett a sére lemről. A közönség olyan szomjasan, oly hálásan itta énekét, hogy megfeledkezett az ekszkavátor kézelőről, s mintegy felol vadt a napbarnított, széltől cserzett bőrű emberek sokaságának egyöntetű, áradó örömében. Engedett a viharos ünneplés ben megnyila tkozott közkívánságnak. Szo katlanul bőkezű volt az este. Énekelt, új ra és újra énekelt, nem kímélte hangját. Amikor a közönség végre elengedte öt, s felindulva, boldogan, fiatalos, könnyed léptekkel távozott a színpadról, zsebken dőjével törülgetve verítékes homlokát, el- vergödtek hozzá a tömegen keresztül azok a nők, akiket ott látott a jobb má sodik sorban. A súlyos hajfcnatokkai ko szorúzott magasabbik, telt, barna, egy gyönyörű rózsacsokrot nyújtott át neki. A rózsákon majdnem ott csillogott a haj nali harmat. Éneklő hangot hallott: — Nyikita Osztapics Bozsemoj küldi. — Ezt meg az „Uralec" kezelő személy zete, — csicseregte sietősen az a vékony kislány, aki közvetlenül teltebb társnője mellett ült a második sorban. Fülig pirul va nyújtotta át a csokrot, majd elbújt ba rátnői háta mögé. A többiek szótlanul nyújtották át a csokrukat. Pillanatok alatt egész ölnyi rózsa volt az énekes kezében. — Hát Nyikita Osztakovics hol van? * — kérdezte Matvejev, az illatos virágok kö zé rejtve arcát. — Megkért engem, hogy mentsem ki ön előtt. Okszan.n vagyok, a felesége. Nem jöhetett a fogadtatására és a hangver senyre sem, mert váltótársa megbetege dett. Munkájuk meg igen sürgős... A zárógáton dolgoznak, s mint látja, már itt az ősz. — Elbűvölően mosolygott, mi közben előcsillantak apró, fehér gyöngy fogai s ukránul folytatta tovább — bo csásson meg az én emberemnek. Nagyon sajnálja, hogy még csak fogadtatására sem mehetett ki. Dehát mit csináljon! Az ételt is odahordom neki a munkahelyére. — Honnan vannak ezek a szép rózsák? — A kentünkből; férjem nagyon szere ti a virágot. De letarolta a fél kertet az ön kedvéért... Az énekes szíve egyszerre megkönnyeb bült, szinte kiv'rult. Hogy is nem jutott már előbb az eszébe, hogy az emberek itt erejüket, képességeiket, ábrándjaikat mind a munkának szentelik, hogy itt nyilván vannak olyan órák és napok, amikor az ügy érdekében fel kell á!dozni az egyéni élet legszebb, legdrágább perceit is. Szé- gyelte magát önzö sértődéséért. Szerette volna mielőbb látni levelező társát, kezét nyújtani neki, megismerkedni vele. Az igazgatóság a hangverseny után va csorát adott a művészek tiszteletére. Mi hail Szilics nem vett rés2t a vacsorán. Kérte, hogy mutassák meg neki az épít kezést.
