Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 2. szám - Borisz Polevoj: Különös hangverseny
Késő éjjel volt, de a tengernyi viltany- lámpa fényében éppúgy folyt az élet, mint nappal. Vezetője, egy moszkvai születésű fiatal mérnök, nagy zenerajongó, hol a különböző objektumok rendeltetését ma gyarázta neki, hol meg bőbeszédű fejte getésekbe bocsátkozott az énekművészei ről. Mihail Szilics szórakozottan hallgat ta őt. Itt, a valaha csendes és puszta Vol- g a-pár tón, ahol ifjúságának éveiben a kikötő rendelkezésére álló öreg uszály volt az egyetlen látványosság, most pél dátlan méretű építkezés folyt. Az éne kes meg sem próbálta maga elé képzelni mindazt, amiről kísérője beszélt. .Mint ki tűnő zenei hallású ember, a feléje áradó hangokon keresztül érzékelte a környeze tét. A számára érthetetlen, változatos hangok áradata fülében egyetlen hatal mas, ünnepélyes, szabadon áradó szimfó niában, a kommunista alkotás szimfóniá jában olvadt össze. S Rt valahol, a hangok e tarkaságában, va ami éle ismeretlen gépen dolgozott Nyikita Bozsemoj, aki nagy zenerajongó létére is feláldozta a hangversenyt sürgős munkája kedvéért. Az ő gépe bizonyára szintén egyik hangszere ennek a roppant szimfón kus zenekarnak... A hangok áradatát minduntalan áttörte egy hang szórókkal felerősített csengő leányhang. A leány hétköznapi dolgokról beszélt. Va laki utasított, hogy a bóllenőszekrényes autók gyorsítsák meg a koos'foröu'ót, va laki mást felszólított, hogy azonnal men jen az ügyeletes mérnökhöz... ismét más valakit haragosan felelősségre vont amiatt hogy a harmadik részlegen akadozik a betonszállítás A rendes, mindennapi ügyek... Az énekes azonban úgy érezte, hogy ez a hang — az alkotó emberé, aki e bonyolult, hatalmas, bömbölő, csörömpö lő, lihegő gépek és gépezetek összesége fe lett parancsnokol. — Ki ez? — kérdezte. — Nyura Kapusztyina, az ügyeletes diszpécser helyettese — válaszolta kí sérője. Majd mint valami tanulmányi ki rándulás vezetője magyarázta: — az egész alapgödröt rádiósítottuk. Az opera tív utasításokat mind rádió útján közöl jük az építőkkel. — A gépkocsioszlop brigád vezetője! Gyorsítsa a kocs fordulót! Ne akadozzék a szállítás! Bozsemoj haragszik, Bozse moj haragszik! — És mindenütt hallani a hangját? — Hát persze! Az egész alapgödörben — válaszolta a mérnök, némi csodálkozás sal, mert megérezte a híres énekes kérdé sében az izgalmat. — Emlékszem, az „Iván Szuszanyin“-ban hallottam önt elő ször. Még kisfiú voltam ... — Mi lenne, ha ezen a rádión keresz tül énekelnék ? — vágott közbe Mihail Szilics. — Igen, Igen! Miért néz így rám? Énekelni fogok Nyikita Bozsemojnak. mindazoknak, akik most munkában van nak és nem tudtak ott lenni a hangver- nyen. No? Mit gondol? — Hogyan?! Abban a kis seregélyka litkában? — rémüldözött kísérője. — De hisz ott nincs akusztika, ott... — Nem baj! Jöjjön csak! Hol is ül az önök hangos Nyurája? — Mihail Szüics ezt már parancsoló hangnemben mond ta. Pezsgő, pajkos öröm fogta el, mint ha egyszerre húsz-huszonöt évet iiatalo- dot volna. Néhány perc múlva Nyura Kapusztyina, akinek az egész építkezésen ismert hang ja most teljesen elvesztette magabiztos és parancsoló színezetét, lélegzetvétel nélkül hadarta valamennyi hangszórón keresz tül: — Most pedig a dicapécsen rádióban az éjjeli műszaknak énekelni fog Mihail Szi lics Matvejev, a Szovjetunió népművé sze, előadja Jaj, nem is tudom, mit. majd ö megmondja. Figyelem! Matvejev művész elvtárs a mikrofon előtt áll. Betonszállitó gépkocsik dübörgését, a szádpallóverés döngető zaját, a földgya luk és az ekszkavátorok csikorgását túl harsogva felszámyalt az énekes hatalmas basrzus hangja. Túláradó örömmel, vidám erővel, hetyke merészséggel zúgott az építkezés felett az ősi hajóvontatódal... Ej. uhnyem ... Iván Szuszanyin, a nagy hazafi halála előtt szólt hazájához... Fel csattan az alapgödörben Mefiszto sátáni kacaja. .. Az Igor herceg merész Jeros- kája vidám adomákat mesélt az orosz népnek a hosszú húshagyó hétről... Különös hangverseny volt ez. Az egyes dalok és ár\,ák közötti szünetekben meg- megszőlalt egy izgatott leányhang. Fel szólította valamennyi munkacsapat veze tőt, aki hibát követett el, hogy menjen a munkavezetőhöz: közölte az ekszkavátor- kezelőkkel, hogy a gépkocsioszlopot meg erősítették; harmadszor valami Klimovot sürgetett, hogy jelentkezzék az ügyeletes mérnöknél. Aztán újból felzendül a hatal mas basszushang, s a hangszórók kilo méterekre vitték el. Nyikita Bozsemoj egy pillanatra sem engedte el az ekszkavátor kormánykarját, ügy hallgatta. A betonozők is tovább nyomták a formákba a billenőszekrényes autókból ömlő nedves, szürke masszát, s a villanyhegesztők tovább szórták a vil lámokat, de hallgatták a dalt. És hallgatta az ügyeletes mérnök is, aki nem győzte kivárni az eltűnt Klimovot, s egy percre leült valami ládafélére a hangszóró előtt s ott maradt mozdulatlanul, megbabonáz va mintha odacövekelték volna. Az énekes hatalmas teste egészen meg töltötte a k s dicspécser.fülkét, feje szin te a mennyezetet érte. Kemény gallérját, nyakkendőjével együtt letépte magáról és zsebrevágta. Széles arcáról patakokban folyt a veríték. Észre sem vette ezt. Csak énekelt, énekelt, a legközkedveltebb szá mokat, egyiket a másik után. Boldogan, önfeledten énekelt, torkának minden kin csét beleszórta a diszpécser-mikrofónba. Énekelt, énekelt, s új, soha nem érzett öröm töltötte el, melyet még maga sem értett, de amely felfrissítette, megfiatalí totta őt.
