Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 2. szám - Borisz Polevoj: Különös hangverseny
Különös hangverseny Az egész egy levelezőlappal kezdődött, amelyre Mihail Szilics Matvejev, a híres színház híres szólóénekese kezdetben még csak nem is fordított nagyobb figyelmet. Az énekes már nem volt fiatal. Hosszú, sikerekkel telt évek álltak mögötte; ter jedelmes napi postáját alig győzte elol vasni. A levelezőlapon egyébként sem volt semmi különös... A rádió hangversenyt rendezett. A műsort a rádióhallgatók — ezúttal a kommunizmus egyik nagy épít kezésén dolgozó munkások és mérnökök — kívánságainak megfelelően állította össze. A zenei szerkesztő Mihail Szüics elé tette az építők leveleit, amelyekben megírták, hogy milyen müsorszámokat szeretnének hallani. Az énekes válogat hatott. így került kezébe Nyikita Bozse- moj kotrógépkezelő lapja. Bozsemoj arra kérte Matvejevet, hogy adja elő az ősi hajővontató dalt, az „Ej uhnyem"-et. — Nincs rossz ízlése ennek a Nyikitá- nak — mondta Mihail Szilics szokott nyílt, nyers modorában a zenei szerkesz tőnek. — Nem bánom, vegye be a mű sorba az „Ej uluiyem“-et. Hadd örüljön Nyikita. Az énekes maga is szerette ezt a dalt, — amelyet egykor réges-régen, amikor még a „Kavkaz i Mer kűri j“ hajótársulat kisfizetésű hivatalnoka volt — Saljapin előadásában hallott. Feledhetetlen, visz- szafojtó, szívdobogtató élvezet .volt a zsú folt karzaton is, ahol közben szinte meg- fürdött saját verítékében. Most csak azon sajnálkozott, hogy a szabadon áradó dalt a rádió stúdiójában kell előadnia. Ehhez a legtöbb énekes sehogy sem tud hozzá szokni. Ezúttal azonban, amikor egyedül ma radt a mikrofon előtt, egyszerre csak képzeletében megelevenedett előtte a ten gersík Volgatáj, gyermekkorának jól is mert. drága földje és az építkezés, amely ről annyit olvasott már a lapokban. Em- . berek sokaságát látta. A sok ember kö- kött ott volt Bozsemoj. Művészi fantáziá ja javakorabeli ukrán férfinak festette Őt: keskeny gallérú, hímzett ing volt raj ta, domború, deres homlokü, akárcsak Ta rasz Sevcsenkóé, dús bajusza lelőgott szá ja szélén, fürkésző szemében egyszerre bánat és kópéság csillogott. Az énekes még azt is látni vélte, hogyan hallgatja öt Nyikita: állát napbarnított öklére tá masztja, kalászsárga bajsza mögé rejti mosolyát. Mihail Szilicset mintha csak megígézte volna látomása a távoli építkezésről. Rég nem énekelt így, még nagy hangverse nyeken sem, mint most a puszta stúdió ban. Pár nap múlva levelet kapott Nyi kita Bozsemojtól. A kotrógépkezelő meg írta, hogy mint az énekművészet régi ra jongója, hallotta már az ország legjobb énekeseit, de így még soha senki nem ad ta elő ezt a dalt. Meghívta Matvejevet, jöjjön el az építkezésre: „felavatni az új nyári színházat“. Csak úgy mellékesen megjegyezte a levél végén: az énekesnek köszönhető, hogy az ekszkavátor kezelő személyzete elhatározta, hogy a követke ző hónapban túlszárnyalja saját csúcstel jesítményét, s 15.000 köbméterrel több földet fog kiemelni, mint az előző hónap ban. „Ezt ajándékul szánjuk önnek, ra gyogó, csodás énekéért," — írta az eksz- kavátorkezelö. Ezek a csak úgy mellesleg odavetett so rok szokatlan izgalomba hozták az éne kest. Mihail Szilics már rég hozzászokott a közönség figyelméhez. Minden fellépése után rajongó kislányok várták a művész- bejáratnál, hogy sietve virágcsokrot nyomjanak a kezébe: tömegesen érkeztek címére szivarok, gyönyörű, népi motívu mokkal díszített palehovói dobozok, író mappák és serlegek; felirattal és felirat nélkül. Ám semmi sem okozott neki még oly nagy örömet, mint ez a pár sor. Ti zenötezer köbméter föld! Az énekesnek, aki annyira hozzászokott már a hírnév hez, most rendkívül jólesett érezni azt, hogy tulajdonképpen hozzájárult az épít kezés meggyorsításához. Müvésztársai nagy meglepetésére, akik nehezen megmozduló, nehézkes embernek ismerték, egyszerre csak hangversenybri gádot kezdett szervezni egy volgai ven dégszerepléshez. Nyugodtan, hozzáértéssel, örömest végezte ezt a munkát, valahogy úgy, ahogy elképzelése szerint az „Ura- lee“ ekszkavátor kezelőszemélyzetének tagjai teljesítik brigádvezetöjüktől ka pott feladataikat. Megírta Nyikita Bozse moj nak, kik mennek el majd, mikor ér keznek és mit fognak előadni. Az ottani politikai osztály vezetője hálás szavakkal válaszolt neki, maga az ekszkavátorkeze- íö pedig lakonikus, de sokatmondó távira tot küldött: „Nagyon köszönjük. Várjuk. Bozsemoj." A művészeket örömmel fogadták az építkezésen. Egész tömeg várta őket a hajóállomáson. Virágcsokrot nyújtottak át mindegyiküknek. Mihail Szilics sugár zott az örömtől. Jobbra-balra tekingetett. Szerette volna felfedezni a napbarnított ar cok között az ő hímzett, zsinóros inget viselő, lógóbajuszú emberét. Amikor be ült a gépkocsiba, a politikai osztály ve zetője mellé, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze tőle, hogy volt-e a híres ekszkavátorkezelő a fogadtatáson. — Nyikita Osztapics? Munkában van. Meleg napjaink vannak most. Az őszi ára dásig el kell készülnie a zárógátnak ... ön ismeri öt? — Nem,-nem. Csak úgy hallottam, ol vastam róla — füllentette Matvejev, ma ga sem tudta, miért. írta Borisz Polevoj
