Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 10-11. szám - Petrik József: Egy béres balladája
gyón fáradt volt, mikor hazafelé indult. Hogyan fognak ránézni holnap a fiúk? Ki nevetik! Hát ezt már nem engedi! Csorba Andrásom, nem fog senki nevetni. Inkább elmegy még az éjtszaka. Akkor majd meg tudják, hogy ki volt ö... Majd fogják még kérlelni, hogy jöjjön vissza! A düh és az elbizakodottság hajtotta. A szomszéd falu felé vette útját, ahol szülei laknak. Kiért a határba. Letért az útról az ösvényre. Kétoldalt vállát verdesték a súlyos rozskalászok. Mikor kiért a szövetkezet ker tészete mellé, leült az árokpartra. A büsz keség viaskodott benne a brigád szereteté- vel, a munka szeretetével. A brigád tagjaira gondolt. azokra a ke mény legényekre, akik úgy a kezére tudnak dolgozni, hogy öröm a munka, hogy nincs olyan nehéz feladat, amit velük ne lehetne megoldani... velük megoldani — furcsán visszhangzott lelkiismeretében: velük meg oldani! Most pedig úgy otthagyta őket, mint... szóval elszökött... A híres brigádvezető, akit jó munkájáért nem egyszer megdicsér tek az újságok, otthagyta a brigádot, mert ... mert gőgös... elbizakodott. Felugrott és tovább indult — hát akkor keressenek mást! Lehajtott fejjel ballagott a hatalmas pap rikatábla mellett, a másik oldalon rozs hajlongott álmosan. Már ide látszott szülő faluja lámpáinak fénye. Mint távoli csillagok villogtak az utcai lámpák. Egyszeresük megállt. Messziről traktor- püffögést hallott. Tovább figyelt. Gyakor lott füle megállapította, hogy nem is egy, hanem három. Szóval Tóth Laci brigádja tarlót hánt. Ezért vágta olyan hetykén oda a brigád vezetők értekezletén Csorba Andrisnak: — Ne búsulj, nem messzire kerül a vándor zászló. Andris elmpsolyodott; hát azt lesheti. Abba még mi is beleszólunk. De aztán el szomorodott. Ott állt a két falu határán. A szíve ide húzta, a büszkesége vitte volna el. Percekig mozdulatlanul állt. Újra végig gondolt mindent. Már úgy vdt, hogy szü lőfaluja felé indul, de a traktorpüfögés oda szegezte. Állt még egy ideig, aztán ha még keserű szívvel is, de határozott léptekkel visszaindult. — Várjunk csak, Tóth elvtárs, nem olyan egyszerű dolog a vándorzászlót megszerezni! Petrik József: Egy béres balladája Kilenc sárgult éhes ajak Kavicsos föld alig fél hold. Korhadt zsindely, vizes falak — Jánosnak egyebe sem volt. Kabátját a szél átfújta Hiába volt folt hátán folt. Ha nadrágját föllebb húzta A lábszára meztelen volt. Napestig túrt, szántott-vetett — termelt és mégis éhes volt! Ha elvétve többet evett Kilenc éhes panasza szólt. Hajnalban járt Hóna alá Kiskaréj kenyeret dugott... Hej, nagyobb is lelt volna már, De hízelegni nem tudott Mert tudott az osztályáról S este. ha haza ballagott, Gyermekinek jobb vüágról Beszélt. De nem találhatott! Negyven év alatt a lába Összeroskadt. Nem sokat szólt Sarokba dőlt — nem volt ágya Orvos sem jött — pénze nem volt. Kínja az arcára kiült Szánalmas volt: sárga és torz. Végre két nap alatt kihűlt Csak elásták. Nem ültek tort. Küenc legény, szegény legény A világba elkóborolt Mind a kilenc sötét szemén A bosszúvágy lángot csiholt.
