Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 9. szám - Veres János: Séta városunk határában
mrosunk ^fÁrÁk-vit A gáthoz érek legelébb sietve, mely Rimánk vizét bátran zabolázza, mellette új, nagy, szürke ház nevetve néz rá a zölden hullámzó határra. Már készen van az új meder darabja, — szépen tanítják járni a vizet, mint gyereket a türelmes nagyapja — Soha többé már ki nem ördögét. Merre nézek, a munka nyoma ragyog, egy új táj üdvözöl, egy új, szép, gazdag. Természet-változtató munkásmarok! Győzelmeid de gyorsan is arattad! Mint nagy sakktábla, rizs föld terül feljebb, egy gólya száll le mellette figyelve. Vajaskenyeret majszol piros gyermek, madzagostorral falovára verve. Merre nézzek? Mit mondjak még? Az ember harcos munkája, szíve zeng a tájon. Tarka pontokkal tűzdelt a sík tenger, földművesek dolgoznak és a szájon ) itt-ott már nótaszó csöppen derűsen. Mily szimfónia! Nyúlik a fák árnya, a szellő elsuhan mellettem hűsen, két kezem, mintha selyemben babrálna. S már itt is vagyok az új szárítónál, villany szárít itt dohányt, ej, be furcsa! Egykor itt mécseslángnál, vakítónál olvastál adóidézést és túrta rbssz ekéd az úr földjét szakadásig és nem, dohányt, de falevelet szívtál. — Itt egy villanyoszlop, ott egy másik! Az áram falu s város közt most így jár. És messziről hűsen lehel az erdő, egy éber kuvik valahol megszólalt, kakukfű-illat záporoZ; az első, mit meglátok, hogy járom a domboldalt, a konzervgyár mozdonya, ott lent pöfföfh a sínen szalad, vagonokat húzva, magából éppen füsüabdákat lökött, mit szétcibál a szétlő s elvisz úszva. Egy kocsis — füvet rak szekérre — rámszól: „Biz' siessünk, hogy el ne késsünk» éti is megyek színházba/“ Mint csillag a zászlón ol it szénen irittno szemp — s a? enném is Veres János Barnabőrű lány hosszú gereblyévéL a liget mögött szénát gyűjt, hajladoz. A hangtalan folyó víg fövényével motozó, kis szellőcske játszadoz. Kíváncsin megyek: mi úját láthatok? Mit találok, mi nem volt itt két éve? S mint kacagó és büszke válaszok új csodák sereglenek elémbe. Utolszor vagy két éve jártam erre, — jókedvű füttyel fogad a madár s rét. Fürge kíváncsiság rak a szememre erős, nagy, szigorú okulárét. Alkonyul, felhők hasa rózsás-lila, a bársonyos hátuk meg galambszürke, mögülük a nyugvó nap arany nyila feszül ferdén a domb hátába ütve. öntözőcsövét, mint óriáskígyót, a növényeit gonddal megitatja, — mint hizlaldában elvtársa a hízót, saláta s állat hízzon, nöjjön nagyra! De mégis visszanézek, mert késő lesz, az este már szövi szürke hálóját. A kedvem olyan, mint egy tarka szőttes, helévarrtim mit láttam és az órát nézve az első háznál vettem észre: sietnem kell! Egy plakát néz szemembe színházat hirdet vígan ma estére. „Falujáró Színház“! — jut az eszembe. Mily messze elkalandoztam, már fáradt a lábam, de még most is egyre mennék, sajnMom itthagyni e boldog tájat! Szívemben van már a sok új, nagy emlék, mit itt gyűjtöttem ma a sétám alatt. Két év d&tt ennyi csodátí A munka ím, új világot építve így haladt Szabad hazában így leltünk magunkra! Az állami kertészet mellett megyek, katonás rendben saláták kobakja sorakozik, a sárgarépahegyek mellett a kertész éppen most csavarja
