Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 9. szám - Ozsvald Árpád: Már pihen a föld - Ozsvald Árpád: Nézem a termést - Ozsvald Árpád: Aratás - Ozsvald Árpád: Nyári zápor - Dénes György: A sebek már behegedtek - Dénes György: Akik küzdöttek érettünk is
Ozsvald Árpád versei Már pihen a föld Már pihen a föld, mint a pásztor, Ki a nyáját hazaterelte. Sűrűn esik a hó, mint a fátyol Úgy ereszkedik a hegyekre. Kis magok alusznak a földben, Mint dunyha alatt a gyerekek, Kiket édes álmukból felver A tavasz, ha jön a kikelet. Lent a hó alatt összebújnak, Az álmos, fekete göröngyök, Felettük hideg szelek fújnak S a havat, mint sok apró gyöngyöt Felkapják és tovább gurítják. A hóvirág már készülődik, Az olvadó hó jelzi útját, A zöld fű is hozzá szegődik. Már pihen a föld ,mint a pásztor, De a gyárakban zeng a szerszám És a kemence vasszájából Acél ömlik és fekete füst száll. Nézem a termést A kukorica bokros fejét már kidugta a zöld levelekből büszkén, merészen. Nyújtózkodik a zöld bab, fel is futna, de olyan magasra még ő sem ér fel. Aratás Aratnak. A kaszák éle villan, megremeg a sárga búza szára. Cseng a fenőkő, a régi béres a termést ma már magának vágja. Aratnak. A kombájn fényes teste gyorsan halad. Széles a kaszája. Nyomába fürge traktorok szántanak, feketén porzik a mély barázda. Nyári zápor A hegyekre ráültek a felhők, mint pajkos gyerekek apjuk nyakába, mint vén mostoha fésülte az erdőt a haragos szél s eső hullt nyomába. Dénes György versei A sebek már behegedtek Egy nagy üvöltés volt az ország, s bánat a Duna-Tisza tája. Gyötörte, verte népeit a rendek fölként sok királya: halálra, kínra, szolgaságra. Az ólomlábú századok átkot és vihart kavartak, s megültek az akasztófán feketeszámyú lusta varjak; a paraszt meg csak robotolt. Rettent a zsellér, szűkölt az ebe0 kerékbe törték vágyait, ’ piros, ujjongó szabadságnak elnyesték gyönge szárnyait vadaktól nemzett zápőíyák. így volt ez és nem volt másképp, És az országra hullt az árnyék, népei béna, csonka testtel viaskodtak a vérebekkel s kínba görbedtek hajdanán. A századok míg egymásba folytak, sok hősre mértek csúnya véget, lángostorral verték a népet a tékozlók s a tébolyultak, kik átkos feledésbe hulltak. Akik küzdöttek érettünk is Milyen magasak a csillagok, a messzi milyen mérhetetlen, ők üzennek a fényjelekben a tehetetlen bús rabok. A megkínzottak, bélyegesek, akik küzdöttek érettünk is, akik sóhajuk hozzánk küldik, mert szólniok már nem lehet. Akiket börtön rácsa őriz s drága szívükből vér csöpög, akikre kurtán rádörög a porkoláb, s a vad rendőrtiszt. Akik némán is túlharsogják a kalmár-tenger zsivaját és zengik a szabadság dalát, mert lelkűkben a napfényt hordják. És csillaguk, ha le is áldoz, eszméjük élő és örök, bilincsek, bitók, börtönök mögül a szívük felsugároz. Ledől majd egyszer minden börtön s márványba vési nevüket a szüntelen emlékezet békés országban, szabad földön, ! A sebek immár behegedtek, s a pór-utódok hazára leltek. Hol annyi könny és vér patakzott mosolyra gyúlnak már az arcok, hogy többé sohse sírjanak.
