Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
günk valamelyik asszonytagját és magukkal vitték őket haza, hogy eldicsekedjenek az otthonukkal. Irakli Csacsvadze lemondóan legyintett: — Asszonyokkal ne kezdjen ki az em ber ... velük szemben még az ördög is tehetetlen — és félórára szabadjára eresz tett bennünket, hogy kedvünk szerint szem ügyre. vegyük Tortízát. Aztán mindnyájun kat és velünk együtt egész Tortizát is ven dégségre hívta a házába Tudjátok, én nagyon szeretem a fákat. Ezért sebtében bejártam a tortizai kerte ket, ahol a fák ága a földig hajolt az al mák, birsalmák, körték és más soha nem látott gyümölcsök súlya alatt. Mindjárt a falu szélén láttam egy gyönyörüszép gyü mölcsöst. Kinyitottam a verécét és bemen tem, hogy megnézzem a fákat. De alig lép tem be a kertbe, máris nyomom-ban volt a gazda meg a felesége. A gazda két széket hozott a kezében, az asszony meg két tálat: az egyikben főtt tyúkhús, a másikban vilá gos színű sűrű mártás volt. — Tessék, ne vesse meg! — mosolyogtak rám és kínálgattak, kóstoljam csak meg. Levágtam hát a tyúk egyik combját, ala posan belementettem a mártásba és amint megkóstoltam, testem minden porcikája azt kívánta: harapj bele! Természetesen tüstént megkérdeztem a gazdasszonyt, ho gyan készíti ezt a mártást, hogy Andulkám- nak elhozzam a receptjét. Jó sok dióbelet mozsárban összetörünk és hozzáadunk ... no csak ne féljetek... néhány gerezd fok hagymát! Hogy mennyit, az attól függ, ki hogyan szereti. A fokhagyma meg a dió együttvéve teljesen új, ismeretlen, de nagy szerű ízt ad. Aztán pedig, mondta a háziasz- szony, a dióból és a. fokhagymából készült kására sűrű édes tejfölt öntünk, kissé fel hígítják és kész a grúz mártás, a „szacivi’'! De én itt a ■ mártásról fecsegek, közben vedig micsoda nehéz próba vár reám!^ Alig rágtam le a tyúk combját, megint odajött a gazda: két karjában kócos kecskebőrt tartott, amelyet összevarrtak, mint a zsá kot. Ott bárgyúknak hívják az effajta tömlőt, amit a nyakánál sárgaréz-dugóval zárnak el. A gazda mindkét kezében egy-egy ezüst tel cifrázott ökörszarvtülköt tartott. Elismételtem magamban Gogla tanácsát, hogy a vendégszeretetet nem szabad visz- szautasítani és kezembe vettem az egyik tülköt, amit a gazda félém nyújtott. Éle temben nem láttam még ilyen bort. A szí ne sötétvörös, szinte lila, sűrű, mint az olaj és illatos mint a kakukfű. A bárgyúkból csobogva ömlik a tülökbe, a gazda szépen telitölti egészen ezüstveretes szegélyéig.. aztán magának is önt! — Sztálinért! — mondja — Gaumard- zsosz! El szeretném neki mondani, mennyire sze retjük mi Sztálin elvtársat, milyen hálásak vagyunk neki életünkért és szabadságun kért, de nem találok szavakat. így legalább őszinte szívvel hozzákoccintom az ivótül kömet az övéhez és szinte szertartásosan iszom a bort, amely Sztálin szülőföldjén termett. Ne féljetek, nem hoztam szégyent a cse- hekre. A gazdával együtt szépen fenékig ürítettem a tülköt, egy csöppet sem hagy tam benne, mert az sértésnek számítana, ha már ilyen dicső és drága emberért iszunk. De álig fordítottam szájával lefelé a tülköt és ezzel is mutattam, hogy üres, a gazda másodszorra is kinyitja a burgyükot. — Nem, bocsásson meg, — mentegetőz tem — nem szoktam meg sz italt, nem bí rok többet. Ez nagy hiba volt, fiúk! A gazda úgy fúrta belém a szemét, mint a kést, szemöl döke felborzolódott, arca elborult és éles hangon szólt re ám, mint valami bűnösre: — Micsoda? És a ti Gottwaldotokért nem iszunk? , Valósággal elpirultam az örömtől: Grú ziában a kolhozparasztok ismerik a mi Gottwáld elvtársunkat és szeretik őt, akár csak mi. Persze, hogy nem utasítottam visz- -sza a kínálást! Micsoda cseh, is volnék. ha nem kívánnék Gottwáld elvtársnak egész séget és boldogságot! » * * Félóra múlva mindnyájan együtt ülünk Irakli Csacsvadze házának kertjében. A fehér abrosszal leterített asztalok való sággal gömyedeztek. a tálak súlya alatt. A tálakban csodálatos gyümölcsök, szőlő és gránátalma, főtt és sült malac, csirkék, tyúkok és pulykák, vaddisznóhúsból készí tett fekete, fűszeres kolbászok (a vaddisz nókat a tortizai vadászok lőtték a közeli hegyekben), vörösen 'ragyogó paradicsom alma, hosszú, sötétzöld uborka, fekete olaj bogyó, dió és mandula s az asztal közepén egy hatalmas fatálon, mint valami pasa trónolt a Gogla hízója, megsütve és fel szeletelve. Szépen az asztal köré ültettek bennünket, váltakozva egy csehszlovákot és egy tortizait és rakni kezdték a tányérunk ra az eledelt, de annyit, hogy a láttára is majd kiugrott a szemünk. Én az elnök jobbján ültem, mellettem Gogla, de köztem és az elnök között egy hely üresen maradt. Azt hittem, oda ül majd a gazdasszony, de Irakli elmosolyo dott: — Ez a tamada helye! Egyideig fúrta az oldalamat, hogy ki le het az a tamada, de aztán megfeledkeztem róla. Hogyisne! Megindult a beszélgetés és úgy hömpölygőit, mint tavasszal a meg áradt patak: ha nem találtunk szavakat, az ujjaink pótolták, a levegőbe, vagy az abroszra rajzoltuk a mondanivalónkat és széles kézmozdulattal tettünk utána pon tot. De' értettünk minden szót, mint az édes testvérek, mert a szíveink meg akar ták érteni egymást. Tudjátok, milyen kíváncsi szemeik van nak az asszonyainknak. Most is nézegették, hogyan vannak öltözve a grúz asszonyok,
