Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
hogyan készítik az egyes ételeket, összesúg tak, ki mit látott a házakban: rádiókészülé keket, gramofonokat, gyönyörű, élénkszínü szőnyegeket... hogyis látott volna az em ber azelőtt egy falusi házikóban szőnyeget! Homolkáné, egy dracsovói zséllérasszony, amolyan jókedvű faluszája, az asztál másik végéről odakiáltotta nekem: — Te VetrovCc, hová hoztál bennünket^ Hisz olyan ez itt, mint valami lakoma a galileai Kánaánban! En meg ebben a percben azt szerettem volna, ha szárnyam nőne és tüstén haza repülhetnék Visnyovába, legalább egy perc be, hogy elmondjak mindent, ami ma csor dultig töltötte a szívem. Andulka, a szom szédok, a barátaim, az egész falunk, mind ugyanilyen boldogan élhetnének, ha megvál toztatnánk az életünket. Meg kell változ tatnunk! Meg is változtatjuk! És aztán az emberek is mások lesznek: nem szántják el majd titokban egymás földjét, nem verik véresre a szomszéd fiát, mert ellopott egy almát, nem hordják él éjtszaka a határkö vet, nem adják él többé lányaikat tehénért vagy házért, nem éheztetik öreg apjukat, a fiatalok nem mennek többé férjhez és nem nősülnek meg a pénz kedvéért, de csak tiszta szerelemből kötnek majd házasságot, amint a nóta is mondja! Nézem az embereinket, akik ragyogó szem mel, égő arccal beszélgetnek a tortizaiakkal, félhevülten mesélnek nekik otthonukról, gyerekeikről, - régi gondjaikról és új remé nyeikről és látom, hogy dagad a mellük a lelkesedéstől. Ki meri azt mondani, hogy ezekkel a nagyszerű emberekkel mi Cseh országban nem volnánk 'képesek ugyanilyen csodákra? Igenis, képesek leszünk! Képesek leszünk! — szinte hangosan odakiáltom ne kik. És abban a percben megfogadtam, hogy nem kímélem erőimet, amíg meg nem érem a szocializmus győzelmét nálunk Cseh szlovákiában, nálunk Visnyovában is! A tortizai szegényparasztok, akik föld jüket ökörvonta régi ekével művelték talán húsz évvel ezelőtt, nem arattak csak tíz má zsát egy hektáron? Itt talán nem voltak sovány, éhesszemű, félig meztelen gyerekek? Itt talán nem robotoltak az asszonyok, mint a rabszolgák? A tortizai öregek az asztál mellett elmondták nekünk, hogy en nek a vén tölgynek az ágaira a cári zsan- dárok öt szegényparasztot akasztottak fel, mert nem bírták fizetni az adót meg a vérszopó árendát és inkább a hegyekbe szöktek. A kaukázusi párducnál is rosszab bak voltak az urak, több vért ontottak, mint az összes vadállatok együtt. Itt is voltak Lomikarok, akik gyötörték a dolgozó népet, nekik is voltak Kozináik, akik éle tüket adták a szegény nép jogaiért, Jánosík- jaik, akik megbosszulták a szegényeken el követett igazságtalanságot. Itt is annyi vér, könny és verejték folyt, hogy színültig tölte né a mi halastavainkat. Nem mindig volt szép séges ez a Tortiza. Csak húsz éve lett szép, amióta úgy h'vják: Krasznaja Tortiza — Vörös Tortiza! Gondolataimból Irakli Csacsvadze ragadott ki: egy szép, sudártermetű öregembert veze tett az asztalhoz és leültette a szabadon maradt helyre, mellettem. Az öreg magas volt, mint a hegyi juhar, jó egy fejjel múlt félül engem, a haja fehér, de szakálla hol lófekete, sötét szeme élespülantású, az orra akár a sas csőre. — Ismerkedjetek meg, — szólít fel ben nünket —r ez a mi tamadánk! Mindeddig egyetlen tortizai sem nyúlt a bcrospohárhoz. Ha nincs jelen a tamada, a lakoma feje, Grúziában senki sem iszik. A tamada a falu legbölcsebb és legtapasz taltabb embere... És természetesen, ta pasztalatai a borra is kiterjednek: kínálgat- ja, akinek meg akarja oldani a nyelvét, de egy kortyot sem engedélyez annak, akinek már meg-megbicsaklik a nyelve az italtól. Elsősorban pedig arra ügyel, hogy az asz talnál okosan és szépen, vidáman és szívé lyesen, testvériesen és őszintén beszélgesse nek. No lám, a mi tamadánk is már ma gasra emeli ezüstcifrázatú ivótülkét és csen gő, fiatalos hangon pohárköszöntöt mond a mi Csehszlovákiánk egészségére, boldogsá gára és felvirágzására ... Olyan szívesen elmesélném nektek, élv társak, mi mindent mondott ez az öreg, nyőlcvanötesztendős grúz kőlhozparaszt, a tortizai nyáj számadó juhásza. El szeretném mondani, milyen szépen beszélt a mi ha zánkról. De költőnek kellene lennem, hogy olyan szépen tudjak beszélni, mint ő. Talán könyvekben sem írnak olyan gyönyörű dol gokat, amit ő mondott Sztálinról, a barát ságunkról, arról, hogy a mi országunk mész- sze van tőlük, de Sztálin tisztapillantású szeme még messzebbre lát — egészen a világ végére, az utolsó szegény emberig. Rá is gondol Sztálin, amikor kinéz a Kreml ab lakán. Sztálin bölcs gondolata magasabbra száll, mint a hegyi sasok, a világ minden tengerénél szélesebb az ő bátor szíve, amely szeret minden elnyomottat. Dicső és gyö nyörű Sztálinnal a népek élete! Gottwald elvtársról is beszélt, olyan részletesen ismerte életét és harcait, hogy mi magunk valóság gal szégyenkeztünk. Harcos sólyomnak ne vezte és a mi Cséhszlvákiánkat ragyogó gyöngyszemnek amely örökké csillogni fog a sztálini szabadság fényében ... Köszönetét akartam neki mondani, de az öröm könnyeitől nem tudtam szólni. És kö zülünk senki sem volt képes beszélni abban a percben, torkunkat sírás szorongatta, az öröm és boldogság könnyei. Csak némán megcsókoltuk egymást és grúz elvtársaink kal együtt újra és újra elmondtuk: Gau- mardzsosz! Gaumardzsosz! Egyszerre megszólaltak a harmonikák, a dobok, a sípok és a citerák és a tortizai fiatalság két sorban egymás mellett táncra perdült. A fiúk fekete köpenyükben olya nok voltak mint a sudár fenyők, bárány- börkucsmájukat betyárosan a szemükre vágták, meztelen kindzsaljukat, kardjukat a kezükben suhogtatták, mintha harcba készülnének. A lányokon hosszú ruha volt,
