Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
szú fekete kabátja szorosan simul a dere kára, a mellén két sor töltény csillog ezüs tösen, göndör haján piros posztótetejü bá- ránybörkucsma, frissen borotvált arca csak úgy ragyog... — Bocsáss meg, Joszif, — mondja — bocsássatok meg, drága vendégek, a meg tisztelő látogatás örömére át kellett öltöz ködnöm, meg kellett borotválkoznom. De azt nem árulta él nekünk a huncut, hogy ezalatt egy mázsás hízót is leolt és megtisztított, hogy megmutathassák nekünk, milyen a szovjet grúz vendégszeretet! És hogy hány csirke meg pulyka vesztette éle tét ebben a két órában, azt is csak később tudtuk meg. Ami a vendégszeretetet illeti... hát az bizony nehéz dolog volt! Igazán egészséges falusi gyomor kellett hozzá, hogy megbir kózzon a sok hússal, tojással, hallal, tejföl lel, zöldséggel és gyümölccsel, mézzel meg mit tudom én, még mi mindennel, amit a szovjet emberek halomba raktak élénk. Már pedig meg kellett birkózni véle, mert különben nagyon megsértődtek volna. Kísérőnk utolsó kétségbeesett és remény telen kísérletet tett, hogy felrakjon ben nünket az autóbuszra és betartassa vélünk a napi programmot. Ekkor azonban Irakli Csacsvadze ránézett, de olyan hegyesen, mintha át akarná szúrni a szemével és egy szuszra egy kegyetlenül hosszú, pattogó grúz mondatot vágott a fejéhez. Azt hi szem, hogy ez valami borzalmas fenyegetés lehetett, mert a kísérőnk füstén megpuhult, mint a viasz és saját kezével csapta be az üres autóbusz ajtaját. Ha elutasítod az orosz, vagy ukrán vendégszeretetét, fájdal mat okozol a szívének és megbúsitod. De ha Grúziában utasítod vissza a vendégsze retetet, azonnyomban halálos ellensége le szel a gazdának, apjának és nagyapjának, valamennyi fiának, minden rokonának s ta lán az egész kolhoznak is, és tudja isten, le lehet-e egyáltalán mosni valamivél ezt a borzasztó sértést. Én ezt már tudtam Goglától, azért megmondtam a mieinknek: Nem szabad semmit sem visszautasítani! — és ők engedelmeskedtek is. Tortizában egyszer sem hallottam a helyi hangos újságot, mégis szélsebesen elter jedt a híre, hogy a faluba látogatók érkez tek Csehszlovákiából. A piactéren egy cso mó ember gyűlt össze, hogy üdvözöljenek bennünket: szélesbugyogós, salváros öregek, baslikkál a fejükön, férfiak hosszú ingben és rövid cserkeszköpenyben, asszonyok és fiatal gyerekek. Irakli gondos gazda mód jára megmutatta nekünk a tehénistállókat meg a sertésőlakat, a kolhoz szép, fehérre meszelt székházát, ahol ö, az. agronómus, a zootechnikus, a kolhoz állatorvosa és könyvelője dolgozik, megmutatta a? eme letes iskola tágas, napsütéses helyiségeit, s a kolhoz szülőotthonát, ahol fehér tüll- függönyök möaött sivalkodtak a grúz apró ságok, a kolhoz fürdőjét, a klubot, amely ben olvasóterem és könyvtár is van, benne tudományos és szórakoztató könyvek, de a legnagyobb büszkesége egy egyemeletes ház volt: a mezőgazdasági kultúra háza. — Hallottál, már Trofim Gyenyiszovics- ról, apó? — tett próbára Irakli, alighogy beléptünk ebbe az épületbe. Nehéz kérdés volt, de mindjárt rájöttem, hogy Liszenko akadémikusra gondol, akinek arcképe Mi csurin képe mellett díszítette a tágas terem falát, Sztálin és Lenin képével szemben. — Tisztafejű, nagyszerű ember ez a mi Trofim Gyenyiszovicsunk! Nézd csak, ez az ő műve! — a munkaasztalról néhány búza kalászt vett fel. Nézem, kész csoda! Hisz egy szárból úgy nőnek ki a kalászok, mint ágból a gallyak... Nem egy, hanem négy-öt kalász egy csomóban, mint tenyéren az ujjak! — Látod, — mosolyog rám barátságosan Irakli — kísérletezünk, próbálkozunk a bú zával, együttműködünk Trofim Gyenyiszo- mccsál. Ö nem olyan ember, hogy virág cserepekkel játszadozzék a kályha mögött. Nesztek, mondja, elvtársák, vessetek be ezzel a maggal húsz hektárt, az lesz az igazi kísérlet! Egyszer aztán eljön az idő, — Irakli megfogja a karomat és bizalmasan suttogja — amikor valamennyi kolhoz föld jét ezzel az ágasbúzával vetjük be! Annyi kenyerünk lesz, hogy ingyen kapja majd minden szovjet ember, mint a levegőt! No, mondd csak, mi lesz az, Joszif Francevics? — Csoda... — mondom én. De Irakli mosol,yog. örül, hogy beugratott: — Kommunizmus, Joszif Francevics! Sztá lini kommunizmus, úgy bizony! * * * Ügy éreztük, mámorító bort ittunk, ami kor kiléptünk a micsurinisták házának ka puján, ahol a kolhozparasztok mikroszkóp pal kutatják a természet titkait és ahol Nazikó fáradhatatlanul kísérletezik a répa mag csírázó képességével, hogy teljesíthes se Sztálinnak adott szavát. — Egészen beleszédültem... — sóhajtott Bartos mama — mi mindenre tanították meg a kommunisták a falusi népet! Hisz ezek nem is parasztok már, ezek, szavamra mon dom, professzorok! Ha egyszer a mi lánya ink • •. — Nem fejezte be a mondatot, de mindnyájan éreztük, egész szívvel arra vá gyik, hogy neki is legyen otthon egy ilyen okos Nazikója. — Azok is ilyenek lesznek, mami! — egyszerre úgy éreztem, meg kell fognom a kezét — talán éppen a maga Marzsenká- ja... — Marzsenka nem, az nagyon is szeles — válaszolta el gondolkozva, — de Rúzsa, a mi Rúzsánk, annak a gyereknek helyén van a szíve! S abban a pillanatban valamennyi asszo nyon láttam, hogy boldog szemmel néznek gyermekeik jövőjébe, láttam, hogy ez a Vörös Tortiza kitárta nemcsak a szemüket, hanem- a szívüket is. És ha az asszonyszív valamiért lángolni kezd, akkor nem hül ki, nem alszik ki olyan könnyen! A piactéren futva jött felénk az ismerős szőlőgondozó lányok vidám csoportja. Már visszatértek, a szőlőkből és most közénk gyűltek, mindegyikük karonfogta küldöttsé
